Jaltában döntöttek az új világrendről

Jalta egyértelmű győztese a szovjet diktátor, vesztese pedig Winston Churchill lett. Sztálin úgy kapott meg mindent, hogy megfoghatatlan ígéreteken kívül semmit sem kellett adnia, a brit miniszterelnök ezzel szemben Jalta egyértelmű vesztese lett.

Fotó: Roger-Viollet via AFP Forrás: Guerre 1939-1945. Conférence de Yalta, 4 au 11 février 1945. Winston Churchill, Franklin Delano Roosevelt et Joseph Staline. Derrière eux : Anthony Eden, Stettinius et Molotov. RV-394154 (Photo by Collection Roger-Viollet / Roger-Viollet via AFP)

A közismerten antibolsevista brit miniszterelnök, aki 1941. június 22-e, Hitler Szovjetunió ellen indított nagy offenzívája után elsőként ajánlott fel együttműködést Adolf Hitler addigi szövetségesének, Sztálinnak, a szovjet diktátort ez után is annak tekintette, mint korábban: egy Hitlerétől nem sokban különböző, kegyetlen elnyomó rendszer véres kezű diktátorának. Ám a reálpolitika az „ellenségem ellensége a barátom” alapelvből, illetve abból kiindulva, hogy Nagy-Britannia első számú ellensége Hitler, mindenfajta skrupulus nélkül szövetségre lépett Sztálinnal. A teheráni konferencia idején, 1943 végén Churchillt azonban a náci Németország legyőzése mellett már egyre erősebben foglalkoztatta az a kérdés is, hogy miként lehetne elejét venni a Vörös Hadsereg benyomulásának Európába. Ezért azt szorgalmazta, hogy a második frontot, aminek megnyitását Sztálin már 1941 őszétől követelte, az Olaszországban állomásozó angolszász erők megerősítésével a Balkánon nyissák meg. Churchill ezzel két célt akart elérni: egyrészt a náci Németország legyőzését, másrészt pedig a Vörös Hadsereg elreteszelését, hogy a kelet-közép-európai régió, benne Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország nyugati befolyás alatt maradjon. Sztálin azonban, aki külpolitikai kérdésekben ironikus módon Churchillhez hasonlóan kemény reálpolitikai irányvonalat képviselt, a nagyorosz birodalmi hagyományokat követve, azonnal átlátott a szitán. A ravasz szovjet diktátor azt is felismerte, hogy az amerikai elnöknek ez a kérdés sokkal kevésbé fontos, mint a brit miniszterelnöknek, valamint azt is, hogy a két angolszász vezető között számos kérdésben látens ellentét feszül. Ezért – kihasználva Roosevelt iránta táplált szimpátiáját – képes volt a második front helyszínének kérdésében egyértelműen maga mellé állítani az amerikai elnököt. Churchill a balkáni partra szállás ötletével magára maradt, és ezzel végleg eldőlt, hogy az angolszász szövetségesek 1944-ben Franciaországban nyitják meg a második frontot. Ez pedig Sztálin kezére játszott a szovjet befolyási övezet kiterjesztésével kapcsolatos terveiben.

„Sztálin nem ilyen ember”

Tizennégy hónappal később, amikor 1945. február negyedikén elkezdődött a szövetségesek jaltai konferenciája, már Sztálin diktálhatta a feltételeket. Ennek nagyon is kézenfekvő volt az oka, 1945 februárjára ugyanis a Vörös Hadsereg már elfoglalta a Baltikumot, megszállta Romániát, Bulgáriát és a Dunántúl egy kis részét leszámítva Magyarországot is, csapatai ott voltak Jugoszláviában, és betörtek Csehszlovákia területére, Varsó alól pedig a német birodalmi határ felé közeledett a szovjet gőzhenger, amelynek előőrsei ekkor már csak alig 65 kilométerre álltak Berlintől. Ezzel szemben az angolszász szövetségesek az 1944. június 6-án végrehajtott normandiai partra szállást követő sikereik után ősszel megtorpantak a német birodalmi határ előtt, és hosszú hónapokon át képtelenek voltak áttörni a Siegfried-vonalat, valamint a Rajna természetes akadályát. Sztálin tehát már a biztos győzelem tudatában szabhatta a saját feltételeit Jaltában. 

A szovjet diktátor számára teljesen magától értetődő volt, hogy addig fog kiterjedni a befolyása, ameddig eljut a Vörös Hadsereg. Sztálin ezért mindennél fontosabbnak tartotta, hogy tisztázza és elfogadtassa ezeket a határokat, még ha a jaltai konferencia – hivatalosan – nem is erről szólt. 

Churchill azonban, akinek a jaltai konferenciához képest sokkal kedvezőbb helyzetben sem sikerült rávennie 1943 végén az amerikai elnököt az olaszországi invázió továbbfejlesztésére, Magyarország, Ausztria, valamint Dél-Németország megszállására és a Vörös Hadsereg Európa szívébe való benyomulásának megakadályozására, Jaltában sem adta fel teljesen az elképzeléseit, bár tisztában volt vele, hogy legfeljebb már csak kármentésre lesz képes. A méreg nyelvének számító amerikai elnök politikai gondolkodásában az Egyesült Államok érdekeinek érvényesítése mellett legalább akkora szerepet játszott az az úgynevezett értékalapú megközelítés, ami Thomas Woodrow Wilson óta mindig is jellemezte az amerikai politikát, különösen a demokrata párti elnököket. Roosevelt, aki a legtöbb amerikai elnökhöz hasonlóan sohasem értette meg azt a fajta klasszikus európai reálpolitikát, amit már Richelieu, Metternich vagy Bismarck is képviselt, Churchill ez irányú törekvéseit éppen ezért mindig mély gyanakvással fogadta, mert ezeket összeegyezhetetlennek tartotta az amerikai demokrácia értékeivel. – Amerika sohasem fogja támogatni a brit gyarmatbirodalom fennmaradását – jegyezte meg egyik alkalommal bizalmas politikai tanácsadójának, Harry Hopkinsnak. Ezzel szemben, noha eleinte Churchillhez hasonlóan ő sem tartotta „szalonképesnek” a véres kezű szovjet diktátort, és mélyen elítélte a kegyetlenül elnyomó bolsevik rendszert, később egyre jobban Sztálin hatása alá került. Ez kitűnik többek között a William Christian Bullit volt moszkvai amerikai nagykövet figyelmeztetésére adott válaszból is. Amikor Bullit arra hívta fel az elnök figyelmét, hogy a háború után Sztálin „vörös amőbaként” fog ráfolyni Európára, Roosevelt ezt válaszolta: – Én úgy érzem, hogy Sztálin nem ilyen ember, és azt hiszem, hogy ha mindent megadok neki, amit csak tudok, és semmit nem kérek érte cserébe, noblesse oblige, nem fog elfoglalni semmit, és együtt fog működni velem egy demokratikus és békés világért. Az amerikai elnök tehát ezzel a finoman fogalmazva is naiv alapállással érkezett meg Jaltába.

Jutalom és büntetés

A konferencia első nagyobb témaköre Németország felosztásának kérdése volt, amiben mindhárom szövetséges nagyhatalom egyetértett. Churchill a nyugati befolyás megmentésére tett utolsó kísérletként e kérdéshez kapcsolódóan vetette fel egy Bajorországból, Ausztriából és Magyarországból álló, úgynevezett Délnémet Államszövetség létrehozásának gondolatát. A brit miniszterelnök, aki a versailles-i békerendszer egyik legsúlyosabb hibájának éppen a közép-európai hatalmi erőegyensúlyt e térségben hosszú időn át fenntartó Osztrák–Magyar Monarchia feldarabolását tartotta, ezzel az államszövetséggel, a régi Monarchia egyfajta modernizált reinkarnációjával szerette volna visszaszorítani a térség bekebelezésére irányuló szovjet szándékokat. A Churchillhez hasonlóan gondolkodó Sztálin természetesen azonnal rájött, hogy mit céloz a brit miniszterelnök javaslata. Sztálin azzal az indokkal vetette el Churchill ötletét, hogy a magyarokat, akiket hosszú évszázadokon át elnyomtak a németek, és komoly történelmi konfliktusaik voltak az osztrákokkal is, súlyos hiba lenne egy ilyen államszövetségbe belekényszeríteni. 

A „három nagy” megállapodott abban, hogy Németországot három zónára fogják felosztani. Roosevelt váratlan bejelentése, miszerint a náci Németország legyőzése után két éven belül kivonja az Európában állomásozó amerikai haderőt, valóságos hideg zuhanyként érte a brit miniszterelnököt. 

Ennek tompítására ezért azt javasolta, hogy Franciaországot is hívják meg a győztesek közé, és a franciáknak biztosítsanak egy megszállási zónát Németország angolszász megszállási övezetében. Mivel Sztálin és Roosevelt sem élt kifogással a javaslat ellen, így Franciaországot egyhangúan meghívták a győztesek közé. A brit miniszterelnöknek egyébként ez volt a jaltai konferencián elért egyetlen győzelme. Abban is megállapodtak, hogy a kelet-közép-európai államok esetében – Lengyelország kivételével – az 1938-as határokat állítják vissza, vagyis ismét szentesítik a sokat kritizált versailles-i rendszert. Sokkal komolyabb nézeteltérést okozott azonban a szovjet javaslatra megtárgyalt második nagy témakör, Lengyelország háború utáni határainak és politikai helyzetének megvitatása. Sztálin kijelentette, hogy a Szovjetunió számára Lengyelország helyzete élet-halál kérdése, mivel a történelem során Lengyelország többször is az orosz területek elleni idegen támadás kapujává vált. Éppen ezért ragaszkodott ahhoz, hogy az orosz biztonsági érdekek miatt a szovjet–lengyel határt az 1939-es állapot szerint szentesítsék, mivel más megoldás nem fogadható el a Szovjetuniónak. Sztálin javaslatának az adott szomorú pikantériát, hogy ezt a határvonalat a náci Németország és a Szovjetunió között 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka jelölte ki a két totális diktatúra között. 

A lengyel kérdés különösen Churchillnek vált kínossá, hiszen Anglia a Lengyelország ellen indított náci agresszió miatt lépett be a második világháborúba. Ezenkívül Lengyelország mint a hitleri agresszió első áldozata végig az angolszász szövetségesek oldalán hullatta a vérét a végső győzelemért, és a náci megszállók elől elmenekült törvényes lengyel kormány is Londonban rezideált. Így érthető okokból a lengyelek számára az országot 1939 szeptemberében hátba támadó, majd a szovjet fennhatóság alá került lengyel területek lakossága ellen a nácikéhoz hasonló tömeges atrocitások egész sorát elkövető sztálini Szovjetunió cseppet sem volt kívánatos szövetséges. Az amerikai elnök azonban ebben a kérdésben sem zárkózott el Sztálin javaslatának támogatásától, mivel a szovjet diktátor megígérte, hogy a moszkovita kommunistákból felállított, általa egyedül „törvényesnek” tekintett lublini bábkormány legitimációjának kérdését majd a háború utáni „szabad” választások rendezik. Így végül elfogadták a sztálini hullarablással létrehozott 1939-es határt azzal, hogy ezért Németország keleti területeiből fogják Lengyelországot kárpótolni. A szövetséges nagyhatalmak képviselői erről természetesen nem kérték ki a lengyelek előzetes véleményét, hanem a fejük felett döntötték el ezt a kérdést. A háborús bűnösök megbüntetésének kérdésében teljes volt az egyetértés, így sem ebben, sem pedig a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felállításában nem merült fel vita a felek között.

Kétszer ugyanabban a folyóba

Rooseveltnek Kelet-Közép-Európa sorsa csak másodlagos fontosságú kérdésnek számított a Szovjetunió Japán elleni hadba lépése és az amerikai elnök legfőbb politikai életművének tekintett kollektív biztonsági rendszer, az ENSZ felállítása mellett, amihez mindenáron szerette volna megszerezni Sztálin támogatását. Miután a Kremlnek elsődlegesen fontos európai ügyeket sikerült elintézni Sztálin kedve szerint, a szovjet diktátor e részéről kevésbé fontos javaslatokban már engedékenyebbnek bizonyult. Sztálin ígéretet tett arra, hogy Németország kapitulációja után két hónapon belül hadat üzen Japánnak. Persze ezt sem tette ellenérték kikötése nélkül: a szovjet hadba lépésért cserébe Mongólia Kínától való elcsatolását és függetlenségének elismerését, továbbá a Japánhoz tartozó Szahalin- és Kurill-szigetcsoport Szovjetuniónak átadását követelte. Azt is vállalta, hogy a Szovjetunió részt vesz a kollektív biztonsági rendszer Roosevelt által megálmodott új szervezetében, feltéve, ha annak az Oroszországi SZSZK mellett Ukrajna és Belorusz is önálló szavazati joggal rendelkező tagja lehet. Sztálin továbbá kikötötte, hogy a Biztonsági Tanács csak egyhangúan hozhat majd érvényes döntéseket, ezzel eleve kizárva a Szovjetunió elítélésének érdemi lehetőségét. 

Jalta egyértelmű győztese a szovjet diktátor, vesztese pedig Winston Churchill lett. Sztálin úgy kapott meg mindent, hogy megfoghatatlan ígéreteken kívül semmit sem kellett adnia, a brit miniszterelnök ezzel szemben Jalta egyértelmű vesztese lett, hiszen egyetlen érdemi javaslatát sem sikerült elfogadtatnia a másik két naggyal. Jaltát egyaránt tekinthetjük a hidegháborúhoz vezető kezdőlépésnek és a formálódó új, kétpólusú világrend első taktusának. 

A jaltai rendszert, ami egészen a Szovjetunió 1991-ben történt felbomlásáig döntő módon meghatározta a világpolitikát, fél évszázados fennállása alatt egyik szuperhatalom sem rúgta fel. Így Jalta szellemében maradt magára Magyarország 1956-ban csakúgy, mint Csehszlovákia is 1968-ban. 1991, a szovjet rendszer felbomlása után úgy látszott, hogy egypólusúvá vált a világ, ami miatt néhány eufóriától túlfűtött teoretikus már egyenesen a liberális demokrácia világraszóló kizárólagos győzelmét vagy – meglehetősen ostoba módon – a történelem végét vizionálta. De a Szovjetunió szétesése után a hidegháború egyedüli győzteseként talpon maradt Egyesült Államok új külpolitikai irányvonala ugyanabba a hibába esett, mint bő fél évszázaddal korábban a Roosevelt-adminisztráció, mivel komolyan elhitte, hogy az amerikai vagy, ha úgy tetszik, a nyugati liberális értékek primátusa örökre meghatározó marad. A történelem azonban azt tanítja, hogy a nagyhatalmi-birodalmi logika sohasem az elvont értékek és az erkölcsi felsőbbrendűség talaján áll, akármennyire is ezt hirdeti, hanem a mindig és gyakran változó érdekek, valamint a mindenkori erőviszonyok azok, amik a nagyhatalmi döntések mozgatórugói. Jaltának számunkra talán ez a legfőbb tanulsága.