„Mintha varázsolnék” – mondja egy eltűnőben lévő mesterség utolsó mohikánja

Édesapja volt a mestere, gyermekei is kitanulták a szakmát. Boltja a Margit híd közelében átélte az elmúlt évtizedek üzletbezárásait, noha neki sem megy már úgy, mint a rendszerváltás idején. Kuncsaftjai közt volt Sinkovits Imre és Bessenyei Ferenc, és nem akadt olyan szerkezet, mellyel ne boldogult volna. Egy régi mesterség múltjáról és jelenéről mesél Koronczay Imre órásmester.

Koronczay Imre órásmester Margit körúti műhelyében. Fotó: Havran Zoltán

– Amikor az apósom segítségével megkaptam az üzletet, még katona voltam. Bár azt gondoltuk, hogy 23 évesen már nem visznek el, és a vesekövem miatt fel is voltam mentve a szolgálat alól, de bevezették a D kategóriát, így a katonaságnál a szakmámban dolgoztam. 1977 októberében jött egy hölgy egy keretes órával, az volt az első javítanivalóm. Akkor még egy hónapom volt hátra, novemberben, a leszerelésem után azzal kezdtem.

– Megbirkózott vele?

– Nem volt kihívás, édesapámmal sok hasonlót csináltam. Az 1890-es évekből valók ezek az úgynevezett keretes órák, ökörszemes kerettel. Akkor még szántak időt a kidolgozásra. Szerencsére még ma is előkerülnek ilyen szép darabok itt-ott – mutat a falon lévő egyik órára, amely hasonlít első munkájára. Hozzáteszi: eleinte, amíg jó volt a szeme, mindent vállalt, de úgy öt éve már csak nagyon erős nagyítóval látja a műszereket, azóta inkább antik darabokkal foglalkozik. Közben nem tudom nem észrevenni, hogy térdét is folyamatosan dörzsölgeti, masszírozza, de inkább másra terelem a szót.

– Mi a titka annak, hogy ötven év elteltével még mindig megy az üzlet?

– A Rózsadomb lábánál vagyunk, a jó üzletkör ennek is betudható. Itt a hegyen a sok polgári lakásból időről időre mindig előkerül egy-egy antik falióra, de persze visszatérő vendégeim is vannak bőven. 

– Vannak ismert kuncsaftjai?

– Rengeteg művész tért be az elmúlt évtizedek alatt. Sinkovits Imre rendszeresen járt hozzám, a karóráját hozta mindig. Gálvölgyi művész úr is gyakran betért, amíg ide a közelbe, a Lukácsba járt úszni. De Bessenyei Ferenc is többször megfordult nálam. 

„Sok órásmester meghalt már, az utódok pedig nem vitték tovább a szakmát” . Fotó: Havran Zoltán

Nem illik az enteriőrbe 

– Most is jól megy a bolt?

– Már közel sem olyan jól, mint mondjuk a 90-es évek elején. Az volt az órásmesterség fénykora, azóta három-négy üzlet is bezárt a környéken, sok órásmester meghalt már, az utódok pedig nem vitték tovább a szakmát. Én már a harmadik generációt szolgálom. Az első időben még az idősebb kuncsaftok ragaszkodtak az órákhoz mint értéktárgyhoz, esztétikumhoz. A gyermekeik már ritkábban jöttek, a mostani fiatalokat pedig már egyáltalán nem érdeklik az antik tárgyak. Nem illik be bele a mostani enteriőrbe, nem díszíti a lakásokat, így túladnak rajta – mondja, miközben hirtelen az összes óra rázendít, jelezve, egy óra van.

Mindegyiknek más a ritmusa, a hangja, a csengése: életre kelnek a tárgyak, zenél az egész bolt. Pár másodpercre elhallgatunk, egyfajta tisztelet jeléül. Arra gondolok, az óraátállítás biztos nem egy perc ennyi készülék esetén. Túl sok időm nincs ezen merengeni, a javításra váró vagy már „meggyógyult” órák falon és a pulton elcsendesednek, ismét a halk duruzsolás hallatszik csak.

– Van egy fiatal korosztály, akik előveszik az öregek szovjet karóráit, azzal ma gyakrabban találkozni. Miután az oroszok kivonultak, varázsszerűen megszűnt az orosz órák javítása. Egyik napról a másikra eltűntek, helyettük megjelentek az új, olcsóbb darabok, mint a Doxa, ami a'60-as években egyhavi fizetést ért, de a 90-es évektől ezeket is sokkal olcsóbban meg lehetett szerezni. Most pedig már internetről rendelnek. 

– A faliórák is eltűntek?

– Ma is gyártanak még faliórákat, de már közel sem olyan jó minőségben. Rosszabb a csapágy, vékonyabb az anyag. A régi órák még 100-150 év elteltével is járnak, és még mindig lehet őket javítani. Amiket most lehet kapni, lehet, hogy szebb a hangjuk, de tíz-tizenkét év elteltével kikopik belőlük az anyag, az erősebb rugó tönkreteszi a szerkezetet. Főként műanyagot használnak, ezek az alkatrészek pedig idővel elszáradnak és repednek, törnek – ismeri el.

– Melyik a legjobb mai márka?

– Talán a svájci órák még ma is tartják a minőséget. A karóra presztízs is, de talán inkább külföldön veszik a gazdagok maguknak. Nincs képviselete itthon ezeknek, például egy Schaffhausenhez nagyon nehéz alkatrészeket beszerezni. 

Régen a legjobb polgári óra a Gustav Becker volt – mutat a falra, ahol még látni párat közülük. – Könnyebb javítani is, mert elég jó minőségű rézkerekek vannak benne, és ha öt-tíz évente rendbe hozatják, kitisztíttatják, nincs velük sok probléma – mosolyog, gyorsan hozzátéve, hogy az alkatrészek beszerzése nem gond. – Készítünk csapokat, kerekeket, saját műhelyünk van, ahol a szükséges részeket magunk esztergáljuk. És még vannak idősebb óráskollégák, akikkel csereberélünk.

A Rakéta fogyott a legjobban 

– Mi volt a helyzet a rendszerváltás előtt?

– Akkor a Rakéta volt a legnépszerűbb férfióra, a nőiknél pedig a Luch, a Zaria, ezek tucatórák voltak, fillérekért lehetett kapni. A zsebórák közül a Molnija volt a legismertebb. A 20-as, 30-as évek zsebórái most kerültek elő a fiókokból: behozzák, megcsináltatják. A reneszánszát éli ez a termék, ajándékba adják érettségire, diplomára, házasságkötésre.

– Olyan értékesek?

– Ezüstből vagy aranytokban vannak, ez az értéke. A falióra meg, ugye, nagy, nem fér el, és ma más az ízlés is.

– Mi volt a legnagyobb kihívása?

– Nem volt olyan – mondja mosolyogva. – Ha látom, hogy lehetetlenség pótolni egy alkatrészt, nem vállalom el, de amit vállalok, azt megcsinálom. Volt olyan óra, melynek ki volt belezve a dátumrésze, valamikor kiszedték, hogy ne zavarja az óra működését, csak az időt mutatta. Azokat nem vállalom, mert ott a fokszámítástól kezdve mindent újra kellett volna szerkeszteni. A többi rutin.

– A kezdetekben is ezt mondta?

– Nem. Tanulóként nem. Azt át kell vészelni. Az apám rengeteget segített, amit elrontottam tanulóként, ő helyrehozta – mondja, ugyanazzal a tiszteletet sejtető tekintettel, mint beszélgetésünk elején. – Amikor feljöttem Pestre, már kénytelen voltam saját magam megoldani. 

– Mennyi idő volt a mesterséget kitanulni?

– Ezt nem lehet befejezni, ez életre szóló tanulással jár. Nincs olyan, hogy már mindent tudok. Apámnak külön érzéke volt ehhez, nekem nehezebb volt ezt elsajátítani. Az ő tudása jócskán túlszárnyalta az enyémet – ismeri be minden neheztelés nélkül.

– Meddig csinálja még?

– Amíg állni tudok, csinálom – felei, továbbra is a lábát dörzsölgetve. – Negyven éven keresztül mindig álltam, mert aki hozta az óráját, látni akarta, mit csinálok vele, mintha varázsolnék. Elvárták, hogy lássák, mit csinálok, és részletesen be is kellett számolom róla, épp hol tartok. A derekam még bírná, de a térdem már nagyon elfáradt. 

– Milyen órával dolgozik a legszívesebben?

– Talán a feles ütős, mint például ez – mutat mellettem a falra. – Egészkor és félkor üt. De van negyedütős is itt: a középső a járórést, a jobb oldali a negyedet, a bal oldali az egészet üti.

– Mi a leggyakoribb baj az órákkal?

– Nagyon gyorsan beporosodnak. Öt év után kezdenek lassulni, késni. De a fogorvoshoz sem megyünk, amíg nem érezzük a bajt. Így vannak az órákkal is. 

– Gyűjtő is?

– Nem. Órabörzére nem járok, nincs saját gyűjteményem. Elég volt a javítás, nem vágytam többre.

– Hány saját karórája van?

– Egy – vallja be, de látva meglepettségemet, maga is zavarba jön. – Tényleg. Családi örökség és kincs volt, amely minden elsőszülött fiú unokára szállt. Már a dédapám is örökölte. Svájci arany, duplafedelű zsebóra lánccal. Amikor a fiam negyedik unokaként megkapta tizennyolc évesen, nem került vissza a páncélszekrénybe. Két héttel később pedig betörtek és elvitték. Hát, ennyi volt az örökségnek – mondja csendesen.

Borítókép: Koronczay Imre órásmester budai, Margit körúti műhelyében. (Fotó: Havran Zoltán)