A „nagyságos vezérlőfejedelem” győzhetett is volna

Az 1703 és 1711 között váltakozó kimenetellel zajló Rákóczi-szabadságharc a közgondolkodásban a magyar történelem nagy és heroikus bukásai egyikeként szerepel, Mohácshoz és 1849-hez hasonlóan. E kép azonban a történelmi tények tükrében sokkal árnyaltabb; az 1526-os mohácsi csatavesztéssel szemben ugyanis az 1703 júniusában a magyar belső függetlenség kivívásáért kitört fegyveres felkelés a magyarság ügye számára sokkal kedvezőbb nemzetközi helyzetben szökött szárba, rövid időre megteremtve a magyar történelemben oly ritka nemzeti egységet is.

Fotó: Wikipédia

A spanyol örökösödési háború hozta el a remény sugarát

A spanyol örökösödési háború szorításában és a kuruc sikerek hatására I. Lipót is hajlani kezdett a felkelőkkel való kiegyezésre. II. Rákóczi Ferencnek ekkor még az ország belső függetlenségének kivívása volt az elsődleges célja. Ezért az udvar számára megfogalmazott feltételek között az 1687-es pozsonyi ország­gyűlés határozatai közül a szabad királyválasztás jogát, valamint II. András 1222-es Aranybullájának ellenállási záradékát eltörlő rendelkezések hatályon kívül helyezése állt a fő helyen, a rendi országgyűlés jogainak visszaállítása, a vallásszabadság biztosítása és az idegen katonaság Magyarországon állomásoztatásának a megszüntetése mellett. A személyében az udvar és a felkelők által is elfogadott gróf Széchenyi Pál kalocsai érsek közvetítésével lefolytatott tárgyalások azonban nem vezettek eredményre; a szabad királyválasztás jogának biztosítását – ami egyenértékű lett volna az örökletessé tett Habsburg-uralom megszüntetésével – I. Lipót császár nem volt hajlandó elfogadni. Rákóczi és Bercsényi abban bíztak, hogy egy császári csapatok felett aratott megsemmisítő kuruc győzelem kikényszerítheti Béccsel a megegyezést. Így ismét a katonai megoldás került előtérbe. A császári csapatok felett aratandó döntő győzelem reményét táplálta I. Lipót szorult katonai helyzete nyugaton, az ígért francia támogatás, továbbá az egyesített francia–spanyol–bajor seregek előretörése Ausztria irányába. Rákóczinak – aki sohasem akarta a magyar koronát – az volt a titkos terve, hogy a Habsburg-dinasztiával szembefordult Miksa Emánuel bajor választófejedelmet hívják meg a magyar trónra. A külpolitikai és a hadi helyzet egyaránt kedvezőnek látszott a kitűzött célok eléréséhez, amihez már csak egy nagy hadi sikerre lett volna szükség a császári csapatok felett.

Rákóczi küzdelme egyáltalán nem volt hiábavaló

A remélt döntő katonai győzelemnek azonban elsősorban maguk a kuruc seregek voltak a gátjai. A felkelők az ősi magyar taktikát követve általában kisebb csapatokban bátran rajtaütöttek az ellenségen, szétszórták, megzavarták a császári alakulatokat, majd visszavonultak. Az egyéni virtusnak az utánozhatatlanul ravasz magyar könnyűlovassági taktikával kombinálva számos fényes tette született, sőt 1707-re a magyar seregtestek létszáma is elérte a hetvenezer főt, ami a kor viszonyai között igen jelentős haderőnek számított,  ennek dacára és számos győztes csata ellenére sem sikerült döntő vereséget mérni a császári seregre. A XVIII. század elejére már kialakultak az állandóan fegyverbe tartott hivatásos hadseregek, az egységes vezénylet, a csapattestek kombinált együttműködésére épülő taktika, és a szilárdan kézben tartott katonai fegyelem. Noha Rákóczi sokat tett a modern elveken alapuló nemzeti hadsereg megteremtéséért, de ez a törekvése csak részben vezetett sikerre, ezért összességében alulmaradt a császári sereg korszerű hadművészetével szemben. Az 1704. augusztus 13-i höchstädti csatában John Churchill, Marlborough hercege és Savoyai Jenő herceg seregei döntő vereséget mért a spanyol–francia haderőre, egészen a Rajnáig visszanyomva a franciákat. Miksa Emánuel bajor fejedelem elvesztette a trónját, ezzel pedig végleg odalett az a remény, hogy Rákóczi kuruc seregei Ausztria területén egyesülhessenek a francia–spanyol–bajor haderővel. A szabadságharc az ígért külföldi támogatások hiányában és belső ellentétek miatt kifulladt, ami szükségszerűen vezetett el az 1711-es fegyverletételhez és a szatmári békéhez. Ennek ellenére a szabadságharc mégsem volt hiábavaló. I. József császár a békeszerződésben teljes körű amnesztiát biztosított a felkelés összes résztvevőjének, ígéretet tett a rendi alkotmány és kormányzás visszaállítására, valamint a vallásszabadság biztosítására. Rákóczi nem élt a császári kegyelemmel, és hű barátjával, Bercsényi Miklóssal együtt száműzetésbe vonult. A szabadságharc ügye ugyan elbukott, de az, hogy Magyarországot örökös tartományként olvasszák a Habsburg Birodalomba, szintén lekerült a történelem napirendjéről, megalapozva a másfél évszázaddal később létrejött kiegyezést és a magyar történelem egyik legprosperálóbb korszakának, az Osztrák–Magyar Monarchia korának az eljövetelét.

(Borítókép: Rákóczi Ferenc találkozása Esze Tamással – Veszprémi Endre festményének részlete)