Egy Zsiguli árából kelt új életre

Ebben az évben ünnepli fennállásának 96. évfordulóját az alföldi mezőváros, Nagykőrös legfőbb nevezetessége, a Szabó Pipagyár. Az ország egyetlen ilyen jellegű kisüzemében boszorkányos ügyességű kézművesek bruyere- (hanga-) gyökér alapanyagból villámgyors mozdulatokkal készítik az apró remekműveket. Négy helybéli asszony és egy férfi munkatárs képes erre a mutatványra. Időnként maga a mester, a pipagyár tulajdonosa, Szabó Balázs, az üzemet felvirágoztató családi vállalkozás harmadik generációjának képviselője is csatlakozik hozzájuk. Ezernyi teendője mellett így tartja tréningben az ujjait, akár a naponta gyakorló zongoraművészek.

Fotó: Székelyhidi Balázs

A szerencse akkor mosolygott rá először, amikor a raktáron árválkodó pipáira vevő után keresvén bekopogott az állami cég kapuján. Kiderült, hogy az igazgatót is Szabó Balázsnak hívják. A névrokonságból adódó hirtelen rokonszenv eredményeként a cég lemondta albán pipamegrendelésének egy részét, és helyette a minőségi Szabó-féle pipákat kezdte forgalmazni. Szerencsésnek mondható az az epizód is, amikor Nürnbergben járva piacbővítés céljából felkereste a világhírű Vauen pipakonszernt. Az ismeretlen magyart gyanakodva, egyszerű ügynöknek nézve fogadták, aki ki tudja, milyen gagyi terméket akar rájuk sózni. Szabó azonban odaugrott egy csiszolószerszámhoz, és az elámult vezetőséget egy pillanat alatt meggyőzte, hogy nem holmi jöttment pancser, hanem egy szakmabeli kolléga áll előttük. Nyélbe is ütötték az üzletet, azóta a nyugat-európai boltokban a méregdrága, átszámítva több tízezres német mellett az olcsóbb Szabó-féle pipák is színesítik a választékot. Ma már, hatvanféle változatban, évente harmincezer Nagykőrösön készülő pipa tekintélyes része külföldön talál gazdára.

Bizony a pipázást többnyire meg kell fizetni. Szabó Balázs örömmel elkalauzol a pipázók nem túl népes, de nagyon izgalmas, egzotikumot sem nélkülöző világába. Manapság e szenvedély hódolói mellé már nem temetik kedvenc pipájukat – mint egykoron –, ám ez a kis formás élvezeti eszköz sokaknak a legbecsesebb személyes tárgyaihoz tartozik. A mai zaklatott világban már maga a rágyújtás előkészítése is egy időigényes, nagy elmélyülést igénylő, valamiféle ördögűzésre emlékeztető szertartás. A különféle klubokba tömörülő pipázókat a kívülálló civilek egyfajta csodabogárnak tekinti, értetlenül állnak a furcsa jelenség előtt, ahogy a pipázók életfilozófiája szerint éppen az ily módon varázsolt illatfelhőben érzik jól magukat. De hát nekik is kell egy kis áramszünet…

Olyannyira, hogy rendszeresen lassúsági pipaszívó-világbajnokságon mérettetnek meg a különböző országok fiai. A versenypipázásnál az idő megállítása szigorú szabályokhoz kötött összetett művelet. Az apró kis kazánokban a dohány parazsának életben tartása taktikai érzéket, kézügyességet, kiszámított ütemű pipázást igényel. Ugyanis ha a dohány erősebben izzik, fennáll a gyors leégés veszélye, ami versenyhátránnyal jár, ha pedig az égés túl lassú, akkor a parázs kialudhat. Az újragyújtáshoz viszont a szabály szerint csupán az e célra kiosztott két gyufaszállal lehet sáfárkodni. Az idegőrlő, nagy türelmet, erős koncentrációt igénylő versenynek van magyar világbajnoka is. Drubacs Tivadar dombóvári versenyző például a tavalyi megméretésen egy óra negyven perces idővel vitte el a pálmát.

Szabó Balázs ugyan nem versenyez, de a napi stressz elűzésére esténként maga is szívesen rágyújt. Ezekben a nyugodalmas percekben gyakran felidézi hajdani híres pipázó irodalmi nagysá­gaink emlékét. Többek között Arany János, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza is szenvedélyes pipázó volt, egyes remekműveik alapgondolata talán éppen csendes elmélkedés közepette a pipafüst eregetésének áhitatában fogant meg bennük. Petőfi pedig 1844-ben a Szerelem- és pipadal című versét imigyen kezdi: „Szeretlek én téged pipám! / És a dohányt, mely benned ég; / Hogy is ne? fűstöd fellege, / Miként galambom szeme, kék…”

Az üzletember Szabó Balázs nem ír verseket, két lábbal áll a földön, és nyugodt, kiegyensúlyozott, békés életet kíván mindenkinek.