A széles körű kutatások ellenére a magyar társadalom és a világ is nagyon keveset tud, és úgy tűnik, nem is nagyon akar tudni arról a kommunista terrorról, amely a második világháború után következett, és hosszú ideig tartott. Ekkor került Magyarország is szovjet megszállás alá. Sztálin a közép- és kelet-európai országok megszállása mellett szovjetizálni is akarta őket saját rendszerének átültetésével. Ezt elősegítette a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnöksége az ország szuverenitásának korlátozásával, majd a szovjet tanácsadók, a Szovjetunióból hazatért kommunista magyar politikusok és a hazai kommunisták serege, akik intenzíven törtek hatalomra.
Bűnösök és büntethetők
A fordulat évének tekintett 1948–1949-cel elkezdődött a proletárdiktatúra, az államforma népköztársaság lett. Mindkét elnevezés abszurd, mert proletárdiktatúra helyett Rákosi Mátyás vezetésével Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József magukat jelölték a szovjet vezetők segítségével a diktatúra magas pozícióiba, és ekkorra már teljhatalommal rendelkeztek. És a rendszer nem volt demokrácia törvénytelen intézkedéseivel.
Az 1950-es évek közepére a társadalomnak alig volt olyan osztálya, amely kimaradt volna a megtorlásokból. Diktatúrákban tipikus jelenség, hogy egyes rétegeket bűnbakká, ellenséggé tesz az uralmon lévő hatalom. A rendszer vezetői és kiszolgálóik a félelem állandó fenntartásával gyakorolják a hatalmat. Az üldözés akkor válik teljessé, amikor a hatalmat gyakorló vezetők egymást vádolják, vetik börtönbe, végzik ki.
A Rákosi-diktatúra atrocitásai közül súlyosnak számít az osztályellenségek nagy részének deportálása Budapestről. A kitelepítetteket bírósági eljárás és ítélet nélkül, egyszerű belügyminisztériumi határozat és a honvédelmi törvény (1939. II.) alapján deportálták, fosztották meg lakásuktól, vagyonuktól, munkahelyüktől, a kényszerlakhelyükön rendőri felügyelet alatt álltak. A kitelepítés ellentétes volt a Magyar Népköztársaság Alkotmányával és Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának számos cikkelyével, a végrehajtók a honvédelmi törvényben megfogalmazottaknál sokkal bővebb szankciókkal éltek.
A háború után a kitelepítés különböző fajtáit alkalmazták, lehetett az egyéni, családos az ország különböző területeiről, és az 1953-as amnesztiatörvény (1953. 11.) megjelenése után is éltek vele. A budapesti tömeges kitelepítés idején már csaknem tízezer ember volt kitelepített internáltként a Hortobágy szörnyű munkatáboraiban. Egy évvel a Hortobágyra elhurcolások után, 1951. május 21-től hivatalosan július 18-ig 13 670 személyt telepítettek ki a főváros kerületeiből az ország keleti megyéibe, 137 településre és tanyáira.
A diktatúra ekkor megelőző csapásként minden rá potenciális veszélyt jelentő rétegtől meg akart szabadulni, osztályellenségnek tekintette, deklasszálni akarta őket. Idetartoztak azok, akiknek a háború előtti pozícióját, katonai vagy egyéb rangját, vagyonát, szellemi tőkéjét, illetve származását „bűnnek” tekintették, valamint bűnösök voltak a rendszerrel nem rokonszenvezők is.