Lemeszelt vagonok

A rendőrség 1951. május 21-én, hetven évvel ezelőtt kézbesítette Budapesten az első deportálási határozatokat. Miért kell erről ma írni? Mert a múltat csak úgy lehet lezárni, ha az elkövetett tettekről, tettesekről, bűnökről tudunk, tisztázzuk azokat, hatásukat megpróbáljuk feldolgozni, mert különben kísértetként bukkannak fel, és később is rombolják a társadalom erkölcsét.

Munkába igyekvő kitelepítettek az ötvenes években Forrás: Somlay Gizella és Hager Ritta

A széles körű kutatások ellenére a magyar társadalom és a világ is nagyon keveset tud, és úgy tűnik, nem is nagyon akar tudni arról a kommunista terrorról, amely a második világháború után következett, és hosszú ideig tartott. Ekkor került Magyarország is szovjet megszállás alá. Sztálin a közép- és kelet-európai országok megszállása mellett szovjetizálni is akarta őket saját rendszerének átültetésével. Ezt elősegítette a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnöksége az ország szuverenitásának korlátozásával, majd a szovjet tanácsadók, a Szovjet­unióból hazatért kommunista magyar politikusok és a hazai kommunisták serege, akik intenzíven törtek hatalomra.

Bűnösök és büntethetők

A fordulat évének tekintett 1948–1949-cel elkezdődött a proletárdiktatúra, az államforma népköztársaság lett. Mindkét elnevezés abszurd, mert proletárdiktatúra helyett Rákosi Mátyás vezetésével Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József magukat jelölték a szovjet vezetők segítségével a diktatúra magas pozícióiba, és ekkorra már teljhatalommal rendelkeztek. És a rendszer nem volt demokrácia törvénytelen intézkedéseivel.

Az 1950-es évek közepére a társadalomnak alig volt olyan osztálya, amely kimaradt volna a megtorlásokból. Diktatúrákban tipikus jelenség, hogy egyes rétegeket bűnbakká, ellenséggé tesz az uralmon lévő hatalom. A rendszer vezetői és kiszolgálóik a félelem állandó fenntartásával gyakorolják a hatalmat. Az üldözés akkor válik teljessé, amikor a hatalmat gyakorló vezetők egymást vádolják, vetik börtönbe, végzik ki.

A Rákosi-diktatúra atrocitásai közül súlyosnak számít az osztályellenségek nagy részének deportálása Budapestről. A kitelepítetteket bírósági eljárás és ítélet nélkül, egyszerű belügyminisztériumi határozat és a honvédelmi törvény (1939. II.) alapján deportálták, fosztották meg lakásuktól, vagyonuktól, munkahelyüktől, a kényszerlakhelyükön rendőri felügyelet alatt álltak. A kitelepítés ellentétes volt a Magyar Népköztársaság Alkotmányával és Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának számos cikkelyével, a végrehajtók a honvédelmi törvényben megfogalmazottaknál sokkal bővebb szankciókkal éltek.

A háború után a kitelepítés különböző fajtáit alkalmazták, lehetett az egyéni, családos az ország különböző területeiről, és az 1953-as amnesztiatörvény (1953. 11.) megjelenése után is éltek vele. A budapesti tömeges kitelepítés idején már csaknem tízezer ember volt kitelepített internáltként a Hortobágy szörnyű munkatáboraiban. Egy évvel a Hortobágyra elhurcolások után, 1951. május 21-től hivatalosan július 18-ig 13 670 személyt telepítettek ki a főváros kerületeiből az ország keleti megyéibe, 137 településre és tanyáira.

A diktatúra ekkor megelőző csapásként minden rá potenciális veszélyt jelentő rétegtől meg akart szabadulni, osztályellenségnek tekintette, deklasszálni akarta őket. Idetartoztak azok, akiknek a háború előtti pozícióját, katonai vagy egyéb rangját, vagyonát, szellemi tőkéjét, illetve származását „bűnnek” tekintették, valamint bűnösök voltak a rendszerrel nem rokonszenvezők is.

Révai József 1946-ban a Szabad Népben az osztályellenséget „bűnösnek és büntethetőnek” nevezte. A deportálás is a Sztálin által előírt gyors szovjetizálás része volt.

Munkába igyekvő kitelepítettek az ötvenes években
Fotó: Somlay Gizella és Hager Ritta

A kitelepítés szervezését az ÁVH kapta. Gerő Ernő 1951. április 27-én írja, hogy a tervezés már előrehaladott. Az iratban szerepel az akcióterv és a végrehajtók: a Belügyminisztérium, az ÁVH, a megyei tanácsok, a MÁV. Az összeírásokat rendőrségi nyomozók végezték házmesterek segítségével.

Derült égből villámcsapásként érte az érintetteket a kitelepítési végzések kézbesítése 1951. május 21-e hajnalán. A határozaton szerepelt a családfő hajdani rangjával, foglalkozásával, valamint családtagjai; módot adott fellebbezésre, de ennek halasztó hatálya nem volt. A 6000/1948-as törvény alapján kötelezte a családot a lakás 24 órán belüli átadására. Nem adta meg a deportálás okát, időtartamát.

A kézbesítés és az elhurcolás két napját máig a „frász és gyász” napjaiként emlegetik az érintettek. A határozatokon minden korosztály szerepelt, a legidősebb kitelepített 94 éves volt.

Sokan próbálkoztak fellebbezéssel, kevés sikerrel. Barátok, rokonok próbáltak segíteni az ingóságok mentésében. Bár volt megadott csekély kvóta az elvihető holmira, ez a másnap hajnali három és négy óra között érkező rendőröktől, ÁVH-soktól függött. Sokan csak egy-két bőröndöt vihettek. A lakásokat lepecsételték. A teherpályudvarokra fegyveresek szállították a kitelepítetteket, ahol a hatóságok átvételi papírt írtak róluk. A vagonok ablakait lemeszelték, a lezárt, fegyveresen őrzött vagonokból tilos volt leszállni. Hosszú várakozás után indították a vonatokat. A szerelvényeket az állomásokon félreállították, nehogy a lakosság körében nyugtalanságot keltsen a deportálás ténye. A kitelepítettek késő éjjel vagy másnap értek a kényszerlakhelyre. Ott, ahol nem volt vasút, az utolsó állomáson minősíthetetlen gúnnyal vették lajstromba őket.

A budapesti kitelepítést elvben 1951. július 18-ra befejezték. Majd felkutatták azokat, akik elszöktek, kórházba vonultak, vagy éppen a kitelepítés elől vidékre költöztek. A rendőrség a szülőket internálással fenyegette, ha felnőtt gyermekük önként nem jelentkezett a kényszerlakhelyen. Volt, akit bilincsben vittek oda. Az is előfordult, hogy a kórházból vagy szökés miatt előbb internálótáborba, majd egy év múlva az eredeti kitelepítés helyére vitték a deportáltat. Az egyik legfontosabb dokumentum, az 1951. július 23-án készült zárójelentés 32 fő szökéséről és tíz személy öngyilkosságáról tudósít.

„Humánus megoldás”

A zárójelentés statisztikát közöl a családfők 1945 előtti foglalkozásáról. Eszerint a kitelepítettek listáján többek között miniszterek, államtitkárok, tábornokok, katona- és rendőrtisztek, gyárosok, bankárok, nagykereskedők, üzlettulajdonosok, földbirtokosok, arisztokraták, vitézek és ezek családtagjai, özvegyei szerepeltek. Két idézet a zárójelentésből: „A kitelepítést végző apparátus általában jól és lelkesedéssel dolgozott. A befejezés után egy részüket dicséretben és pénzjutalomban részesítettük.” „A nemkívánatos elemek kitelepítését ‒ fékentartásuk céljából ‒ a jövőben is egyes kirívó esetekben, nem rendszeresen, alkalmazni javasoljuk.”

A nyugati sajtó felháborodottan foglalkozott a deportálásokkal. Rákosi Mátyás válaszában „humánus megoldásnak” nevezte azt.

„Osztályidegenek” agyagbányászata
Fotó: Somlay Gizella és Hager Ritta

A családokat egyetlen helyiségben helyezték el kulák családoknál, akiket ezzel büntettek. Gyakran több család osztozott a helyiségen, amely lehetett szoba, nyári konyha, akár istálló, ól is.

A kitelepítés alatt a deportáltak a falut nem hagyhatták el, szigorú rendőri ellenőrzés alatt álltak. Gyakoriak voltak a zaklatások, az éjszakai razziák, a lakóhely átkutatása, a kihallgatások, tettlegesség is előfordult, a leveleket cenzúrázták, a csomagokat felbontották.

A deportáltak hivatalos ügyben vagy betegség miatt kérelmezhettek rövid eltávozást a megyei rendőrkapitányságtól, amelyet ritkán kaptak meg. Engedély birtokában távozáskor, érkezéskor jelentkezni kellett a rendőrségen. Tragikus esetek fordultak elő, ha nem engedték őket orvoshoz, kórházba vagy családtag temetésére. Kórházba az orvos csak a megyei rendőrkapitányság engedélyével utalhatta be őket.

Folytatás Szibériában?

A kitelepítés teljes létbizonytalanságot jelentett. A kitelepítettek csak fizikai munkát végezhettek a mezőgazdaságban csekély bérért. A gazdaságok állatgondozási, állategészségügyi feladatait látták el. Árterületek fásításával, gátak, utak karbantartásával foglalkoztak. Gyakran távolabbi helyekre vitték őket dolgozni, csak hétvégére jutottak vissza családjukhoz, istállókban helyezték el őket. A tizennégy évet betöltött gyerekek szintén a földeken dolgoztak.

Származásuk miatt középiskolába nem járhattak. Oktatásukat a felnőttek oldották meg. Télen nem volt munka, sokan nehezen vészelték át ezt az időszakot, pénzszűke miatt hiányosan táplálkoztak. Az alapvető élelmiszerek beszerzése nehéz volt. A sor végére kellett állni a deportáltnak, ha kenyeret akart venni. Ha kivárta, akkor vásárolhatott. Többen emlékeznek arra, hogy még a falu piacára sem mehettek.

A határidő nélküli kitelepítést – amelyről azt terjesztették, hogy az Szibériában folytatódik – a Sztálin halála után, a Nagy Imre-kormány idején, 1953. július 31-én kiadott amnesztiatörvényhez kapcsolódó minisztertanácsi rendelet oldotta fel. A fővárosba és a nagyobb városokba nem költözhettek az érintettek, nem kapták vissza lakásukat, ingóságaikat. Földönfutóvá váltak. Maradt az albérlet, a rokonokhoz költözés. Továbbra is csak fizikai munkát végezhettek, de mint „veszélyes elemeket” gyakran bocsájtották el őket. A diszkrimináció minden korosztályt súlyosan érintett. A fiatalokat eleinte állami középiskolába sem vették fel, a felsőoktatási intézményekbe párthatározat tiltotta a felvételüket 1963-ig. Jól szervezett megfigyelésük évtizedekig tartott.

A Budapestről való kitiltásuk 1956 augusztusában szűnt meg. A rendszerváltás utáni anyagi rehabilitáció minimális volt, az erkölcsi rehabilitáció sem tekinthető elégségesnek.

Hogyan tudta a többségük erős lélekkel, méltósággal átvészelni a kitelepítést és az azt követő időszakot? Leginkább a hitük, neveltetésük, hagyományos értékeik, humorérzékük segített. A legfontosabb segítséget a rokonok, barátok és a segítőkész helybeliek, köztük papok szolidaritása jelentette.

Mindannyiunk feladata elmondani a fiatalabb nemzedékeknek a kommunista időszak szomorú történéseit. Ezek nélkül nem is érthető sok máig tartó jelenség.