Magyarok és baskírok

Julianus barát baskírjai címmel olvashattunk tanulmányt Neparáczki Endrétől és Török Tibortól a múlt heti Lugasban. A szegedi kutatók baskírokról, volgai tatárokról, magyarokról és egy közelmúltban megjelent populációgenetikai tanulmányról – amelynek alakításában magam is részt vettem – fejtették ki véleményüket. Észrevételeik nagy részével egyet kell értenem, néhány kérdést azonban másként látok.

Mielőtt reagálnék a szegedi kutatók írására, röviden érdemes átfutni a cikkben szereplő fontosabb népeket. Kik is azok a baskírok és a tatárok, és egyáltalán miért érdekesek ezek a népek a magyarok korai története szempontjából?

A baskírok egy nagyjából kétmilliós, török nyelvet beszélő népesség, többségükben ma az Urál délnyugati oldalán élnek. A baskír nyelv a szomszédos volgai tatárok nyelvével együtt – a ma már kihalt kun nyelvhez hasonlóan – a török nyelvek kipcsak ágához tartozik. A baskírok és a tatárok azért különösen fontosak a magyarok korai története szempontjából, mert a honfoglaló magyarok ősei a régészeti leletek alapján elsősorban a mai baskírok, kisebb részben a mai tatárok által lakott területekről indultak el nyugat felé.

A magyar krónikás hagyomány számára is ismert volt a Volga–Urál-régióban fekvő őshaza, amelyet Magna Hungariának neveztek. Eleink úgy tartották, hogy a magyarok egy része Magna Hungariában maradt. Julianus barát a mongol támadás előestéjén a keleten maradt magyarok felkutatására indult, és meg is találta őket a Volga partján.

Elgondolkoztató, hogy legalább 400 évvel a honfoglaló magyarok őseinek nyugatra távozása után még magyarul, de legalábbis a Kárpát-medencei magyarok számára érthető nyelvet beszélő csoportokkal találkozott Julianus, amelyek meglehetősen életképes közösség benyomását keltették a szerzetesben. Csak az összehasonlítás kedvéért: Varró István, az utolsó dokumentált kun nyelvű beszélő nagyjából 500 évvel a kunok Magyarországra érkezése után élt. Számos más jel is arra utal, hogy a Volga–Urál-vidék a magyar vándorlás egyik fontos állomása volt. Ilyen például egyes magyar törzsnevek (például Gyarmat) megjelenése a baskír törzsnevekben.

Ezek alapján tulajdonképpen nem tűnik igazán meglepőnek, hogy 2017-ben kutatócsoportunk azt jelezte, hogy a honfoglaló magyar minták legközelebbi párhuzamai az anyai vonalak alapján a mai baskírok között találhatók. Ugyanebbe a sorba illik, hogy 2019-ben a szegedi kutatók mutatták ki, hogy a honfoglalók az apai vonalak alapján szintén a baskírokhoz állnak a legközelebb. Itt érdemes megjegyezni, hogy ha két különböző kutatócsoport más adatok és eltérő módszertan alapján ugyanarra a következtetésre jut, akkor ott nehéz véletlen egybeesésről beszélni. Úgy tűnik, hogy az archeogenetika és a populációgenetika is megerősíti, hogy a baskírok valamiért fontosak a magyar őstörténet szempontjából.

Egy dolog miatt mégsem magától értetődő, hogy a honfoglalók közel állnak a baskírokhoz genetikai szempontból. Nevezetesen azért, mert a baskírok csak az után érkeznek az Urál-vidékre, hogy a honfoglaló magyarok elődei eljöttek onnan. Mivel a szegedi kutatók saját eredményeik alapján is úgy látják, hogy az N-B539 marker előfordul a honfoglaló génállományban, ezért nem tudunk másra gondolni, mint hogy az N-B539 már a baskírok érkezése előtt jelen volt az Urál-vidéken. Nagy valószínűséggel állítható, hogy az N-B539 csak az Urál-vidéken lépett be a mai baskír génállományba. Joggal merül föl akkor a kérdés, hogy milyen nyelvű népességekkel érkezhetett az N-B539 marker az Urál-vidékre. Mivel az N-B539 marker messze legmagasabb arányban legközelebbi nyelvrokonainknál, az obi-ugorok között található meg, és a szórványos Kárpát-medencei előfordulás mellett a vizsgált többtucatnyi eurázsiai populációból teljesen vagy lényegében hiányzik, ezért életszerű feltevésnek mutatkozik, hogy ugor nyelvet beszélő közösséggel érkezett meg ez a marker az Urál-vidékre.

Érdemes megjegyezni, hogy 2017-ben egy nagy nemzetközi tanulmány, amely a Bajkál-tó és a Balti-tenger közötti népességmozgásokat vizsgálta, szintén kimutatta, hogy a baskírokba jelentős ugor népesség olvadt be. Ahogy korábban láttuk, számos tudományág egybehangzóan állítja, hogy az ugor nyelvű magyarok éppen ezen a területen éltek már a baskírok érkezése előtt. Így a magyar olyan népcsoport, amellyel megjelenhetett az N-B539 marker az Urál-vidéken.

De akkor mi lehet az oka a honfoglaló és a baskír genetikai párhuzamoknak? Véleményem szerint az egyik oka az, hogy a honfoglalók és a mai baskírok is egyaránt jelentős arányban tartalmaznak ugor és törökös eredetű csoportokat. Olyan kombinációt tartalmaztak, tartalmaznak, amely lényegében csak erre a két népességre, a honfoglalóra és a baskírra (és természetesen a szomszédos tatárra) jellemző.

A szegedi kutatók és kutatócsoportunk abban is egyetért, hogy a honfoglalók jelentős belső-ázsiai eredetű – minden valószínűség szerint valamilyen török nyelvet beszélő – népességet is magukban foglaltak. A magyar nyelvben igen nagy számban találhatók török eredetű szavak, amelyeknek csak elhanyagolható része származik a 150 éves török megszállás idejéből. A török–magyar nyelvi kölcsönhatás intenzív szakasza korábbi időszakra tehető, és az olyan erős lehetett, hogy egyes nyelvészek egyenesen valamilyen szintű kétnyelvűséggel számolnak a magyar törzsszövetségben. A genetikai adatok alapján ez egyáltalán nem tűnik elrugaszkodott elképzelésnek, mert a vélhetően ugor és török eredetű csoportok létszáma egymással összemérhető volt.

Illyés Gyulával zárnám soraimat. Illyés számára is egyértelmű volt, hogy a magyar etnogenezisben ugor és török népek is jelentős szerepet játszottak. Az író rendkívül tömören – szigorúan tudományos szemmel nézve kissé pontatlanul – fogalmazza meg ezt a történelmi tényt. „Ha a csendes, erdőlakó nép volt az anya, ez az újonnan érkezett lovas harcos nép lett az apa. A mienk. Mert e két nép egyesüléséből származtak már egyenes ágon a magyarok.”

Németh Endre, matematikus

*

Németh Endre Magyarok és baskírok című írása röviden úgy foglalható össze, hogy a mai magyarok és a honfoglalók genetikai adatai jól illeszthetők az elfogadott nyelvi-történeti modellbe, amely szerint a magyar nyelvet az ugor származású honfoglalók hozták a Kárpát-medencébe. Ezzel szemben mi úgy véljük, hogy az összes ki nem zárható lehetőséget számba kell venni. Alább felsorolunk néhány adatot, amely nehezen egyeztethető össze Németh Endre érvelésével.

A nyelvi asszimiláció nem kérdőjelezhető meg, ha a honfoglalók többségben voltak a helyben lakókhoz képest. Ez az érv azonban a rendelkezésre álló adatok tükrében egyre gyengébbnek tűnik.

A X. századi köznépi temetők sokkal inkább a korábban itt lakók genetikai hagyatékának tűnnek, és ez egybecseng azokkal a történeti-demográfiai és régészeti adatokkal, miszerint a honfoglalók kevesen voltak.

Nehezen hihető, hogy a honfoglaló magyarok korábban kulturálisan tökéletesen asszimilálódtak török nyelvű nomád csoportokba, miközben megtartották finnugor nyelvüket. A kulturális és nyelvi asszimiláció kéz a kézben szokott járni, és a török nyelvek nyugati irányú terjedése mindig kulturális asszimilációval járt együtt. Miért lettek volna a magyarok kivételek? Ha a magyar nyelv i. e. 500-1000 körül vált el legközelebbi rokonaitól, majd a domináns nomád török kulturális hatások valamikor i. sz. 500 körül érik őket, akkor hogyan magyarázható a lótartásra vonatkozó közös finnugor szókészlet? Róna-Tas András szerint 384 nyugati ótörök jövevényszavunk közül 115 hiányzik a csuvasból. Hogyan magyarázható ez, ha a csuvas sokkal közelebb áll az onogur-bolgár nyelvekhez, mint a magyar, amely abból kölcsönzött? Vámbéry szerint a magyar nyelvben az ugor–török nyelvi együttélés kezdete még a hun korszaknál is korábbra datálható.

Közismert, hogy XI–XIII. századi oklevelekben felbukkanó nagyszámú személynevek közül a vezető réteg nyelve török és magyar, a társadalomé pedig magyar. Ez egy török nyelvű hódító réteg és magyar nyelvű őslakosság képét idézi. A honfoglalást követően a magyar nyelv valószínűtlenül gyorsan vált uralkodó nyelvvé. Hoffmann István szerint a tihanyi alapítólevél anyaga alapján elemezhető csaknem száz helynévből mindössze kettő olyan található, amelynek keletkezését nem a magyarból, hanem valamely más nyelvből magyarázhatjuk, márpedig a helynevekben nagy eséllyel megmarad az őslakosok elnevezése.

A magyar nyelvű székelyek honfoglalóktól való származtatása nem csak saját hagyományaik miatt problémás. A tudományos álláspont az, hogy ők a Dunántúlról kerültek Erdélybe, azonban a Dunántúlról a kérdéses időből hiányoznak a honfoglalás kori leletek, csakúgy mint Erdély nagy részéről. A székelyek származása ellentmondásmentesen magyarázható, ha feltételezzük, hogy már a honfoglalást megelőzően ott voltak.

Mi egy Disturbed-idézettel zárnánk: „No more defending the lies…” („nem védjük tovább a dogmákat”). Számunkra az összes lehetséges forgatókönyv felvázolása az első lépes. Nem tudományos megoldás az, hogy egy, ráadásul kevéssé valószínű forgatókönyvet kiemelnek, és utána csak azzal foglalkoznak. Aki így jár el, az a tudományos komolyságát vesztheti el, hiszen a közvéleményt a teljes képről kell tájékoztatni.

Neparáczki Endre és Török Tibor a Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpont és a Szegedi Tudományegyetem kutatói

A Magyar Nemzet a vitát ezzel lezártnak tekinti.