Mit szól majd Gorbacsov?

Ki ne emlékezne Orosz István grafikusművész Tovarisi konyec! feliratú, egy szovjet katonatiszt dagadt tarkóját ábrázoló legendás plakátjára, amellyel az MDF-esek 1990 tavaszán teleragasztották az országot? Vagy arra a képre, amely azt örökíti meg, ahogy Viktor Silov altábornagy, a szovjet Déli Hadseregcsoport parancsnoka civilben, szolgálati Volgájával a záhonyi Tisza-hídon áthajtva elhagyja hazánkat? Ez pontosan harminc éve, 1991. június 19-én történt, s ezzel negyvenhét év és három hónap után véget ért hazánk megszállása.

Előkészületek az ünnepélyes búcsúztatóra a táborfalvai szovjet tüzérezrednél, 1990. január 21-én Fotó: Mónos Gábor Forrás: MTI/Mónos Gábor

„A magyarok jó emberek”

Gorbacsov a berlini fal leomlásának huszadik évfordulója alkalmából adott külföldi lapinterjúban elárulta: már elődje, Konsztantyin Csernyenko temetésén, 1985 márciusában közölte a Varsói Szerződés tagállamainak vezetőivel, hogy a Szovjetunió nem fog beavatkozni a belügyeikbe, az ottani változásokba. Ha ez tényleg így történt is, egészen 1989 őszéig nem volt egyértelmű, hogy a szovjet politikai és katonai vezetés hogyan reagál a Közép-Európában erősödő önállósodási törekvésekre. Jellemző példa erre, hogy

amikor 1989. augusztus végén Németh Miklós elmondta Helmut Kohlnak, hogy a Nyugatra távozni kívánó keletnémet menekülteknek mielőbb megnyitják a magyar–osztrák határt, a német kancellár megkérdezte, mit szól majd ehhez Gorbacsov. Nyilván nem hitt egészen a magyar miniszterelnöknek, mert a tárgyalásukat követően felhívta a szovjet pártfőtitkárt, s megkérdezte tőle, támogatja-e a magyar kormány döntését, amire Gorbacsov állítólag azt mondta neki: „A magyarok jó emberek.”

A szovjet vezetés tényleg tudomásul vette szep­temberben a magyar határnyitást és novemberben a berlini fal leomlását is – amelyről még 1989 elején az NDK kommunista vezetője, Erich ­Honecker azt nyilatkozta, hogy az ötven vagy száz év múlva is állni fog –, majd Gorbacsov szovjet és Bush amerikai elnök decemberben Máltán találkozott. Ott, a Makszim Gorkij utasszállító hajón úgymond lezárták a hidegháború korszakát, és állítólag megegyeztek a fegyverzetcsökkentés, továbbá Európa keleti felének „deszovjetizálása”, vagyis békés és demokratikus átalakítása forgatókönyvéről. (A tárgyalás végén azonban nem írtak alá egyetlen megállapodást sem.)

A Magyarországon „ideiglenesen tartózkodó” szovjet csapatok teljes kivonásáról szóló kormányközi egyezményt még az utolsó pártállami kormány külügyminisztere, Horn Gyula írta alá Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszterrel közvetlenül az első szabad választás előtt, 1990. március 10-én Moszkvában. Ennek értelmében 1991. június 30-ig ki kellett vonni Magyarország területéről a mintegy százezres szovjet haderő teljes személyi állományát, felszere­lését, har­cászati és anyagi eszközeit. Ez azt jelenti, hogy nemzetközi jogi értelemben 1991. június 30-án állt helyre Magyarország szuverenitása.

A szovjetek azonban szinte az utolsó pillanatban közölték a magyar féllel, hogy már június 19-én befejezik a kivonulást.

Az utolsó katonavonat 16-án távozott, a Népszabadság pedig már június 14-én arról számolt be címoldalán, hogy ­Magyarország visszanyerte teljes ­szuverenitását, miután Silov altábornagy, a szovjet parancsnok előző nap elbúcsúzott Antall József miniszterelnöktől és Göncz Árpád köztársasági elnöktől.

A kivonulás után a kormány tagjai és Antall József miniszterelnök (középen szürke öltönyben) szemlélik meg a Vörös Hadsereg után maradt környezeti károkat a tököli repülőtéren, 1991. július 23-án
Fotó: MTI/Rózsahegyi Tibor

Sokak szerint a szovjet és a hazai baloldali zavarkeltésnek az volt a célja, hogy ne lehessen egyetlen napon, méltó módon megünnepelni a szovjet megszállás végét. (Szemben a „felszabadulás ünnepének” hazudott megszállást negyven évig jelképező április 4-ével.) Ez is épp olyan tudatos „trükk” volt, mint az, hogy a szovjetek nem az új, demokratikus magyar kormánnyal írták alá a csapatkivonási egyezményt, azért, hogy ennek pozitív hozadékát a kommunista utódpárt tudja élvezni. Mindennek következtében sokan június 19-én ünneplik a szabadság napját, ezért Fricz Tamás politológus – a Civil Összefogás Fórum támogatásával – a Magyar Nemzet április 24-i számában azt javasolta a magyar közvéleménynek és a döntéshozóknak, hogy június 19-e legyen nemzeti ünnep, egyben munkaszüneti nap, mert a nap jelentősége március 15-ével és október 23-ával mérhető. Sokan mások viszont máig a hagyományos, június végi ünneplést részesítik előnyben.

A Dunántúl remetéje

Ha visszatekintünk a harminc évvel ezelőtti, immár történelmi időbe, tény, hogy a megszállás végét, a magyar függetlenség visszaszerzésének napját akkor június 30-án ünnepelte az egész ország. Antall József miniszterelnök ezen a napon mondott Somlóvásárhelyen ünnepi beszédet, amelyben hangsúlyozta, hogy az idegen megszállástól megszabadulásra 1945-ben és 1956-ban is kísérletet tett a magyar nép, s harmadszorra, 1991 júniusában sikerült elérni, hogy nemcsak kiment egy hadsereg, de nem is jött be a helyére másik. Hozzátette, azért is különleges az ünnep, mert a szovjet megszállás és a Varsói Szerződés (VSZ) egyszerre szűnik meg. Valóban, a magyar kormányfő a somlói ünnepségről még aznap Prágába repült, ahol másnap, július elsején írták alá a VSZ állam- és kormányfői a katonai szervezet feloszlatásáról szóló okiratot. Ezt egyébként éppen Antall kezdeményezte jó egy évvel korábban Moszkvában, a VSZ csúcsértekezletén, de a többi közép-európai ország vezetői akkor még korainak tartották. Szerencsére a kritikus helyzetben Gorbacsov elnök úgy reagált a bátor magyar előterjesztésre: „Dá, hárásó…”

Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnokának autója átlépi a határt a záhony–csapi átkelőhelyen, 1991. június 19-én
Fotó: MTI/Kleb Attila

Miért éppen a Somló hegyet, a „Dunántúl remetéjét” választotta a történészből lett miniszterelnök ünnepi beszéde helyszínének? Mint egykori kabinetfőnöke, Marinovich Endre meséli, aki vele volt a június 30-i ünnepségen és a másnapi prágai történelmi eseményen is, ennek két oka is volt. Egyrészt az Antall család több nemzedéke onnan származott, a miniszterelnök édesapja a Somló hegy keleti lábánál fekvő Oroszi köz­ségben született, szőlőbirtokuk volt a hegyen. Másrészt 1945. március végén alig tizenhárom éves fiúként Antall József ott élte át a front átvonulását, a szovjet csapatok bejövetelét. Ugyanis miután idősebb Antall József menekültügyi kormánybiztost a német megszállást követően a Gestapo letartóztatta, a család pestújhelyi otthonából a somlói birtokra vonult vissza, hogy ott vészelje át a nehéz időszakot.

A szuverenitás ünnepe

Az évről évre megrendezett somlói ünnepségeket 2009-ben karolta fel az Antall József Baráti Társaság, amelynek titkára, Lesti Árpád elmondása szerint akkor határozták el Marinovich Endrével, Pavlics Tamással és Antall Péterrel, hogy elindítják Modell és valóság címmel önálló előadás-sorozatukat, valamint minden évben meghívott előadóval ünneplik meg a Somlón hazánk szuverenitásának visszaszerzését. A következő évben meg is tartották az első ünnepséget, amelyen felolvasták az 1991-es Antall-beszédet, 2011-ben pedig első meghívottként Gulyás Gergely a Fidesz frakcióvezető-helyetteseként és Hende Csaba honvédelmi miniszterként mondott beszédet.

Az elmúlt tíz évben ünnepi beszédet mondott mások mellett Boross Péter volt miniszterelnök, Horváth János, az Országgyűlés néhai korelnöke, Kocsis Máté, az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának akkori elnöke, Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere, Salamon László alkotmánybíró, aki az első parlamenti ciklusban az alkotmányügyi bizottság elnöke volt.

Az idei somlói ünnepség is a szokásos koreográfia szerint zajlik majd június 26-án, szombaton. Délelőtt fél 11-kor Orosziban megkoszorúzzák idősebb Antall József szobrát, ezt követően az ünneplő társaság a Dobáról induló erdei úton autókkal felmegy a hegytetőre, a Szent István-kilátóhoz, ahol elhangzik Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottsága elnökének ünnepi beszéde.

A somlói rendezvény előtt két nappal pedig a Hadtörténeti Intézet és a Veritas Történetkutató Intézet együttműködésében tudományos konferenciát rendeznek, amelyre meghívták a 81 éves Viktor Silov nyugalmazott ukrán tábornokot is, aki ma egy Ungvár melletti faluban él.

Oroszinál az oroszok

„Azon a hajnalon felmentem a somlói kilátóba – immár újra Szent István-kilátó –, senki sem volt ott, már elhagyták a közelben állomásozó (német) alakulat megfigyelői, és feledhetetlen élményben volt részem. Egy távcsővel néztem a Pápától Ajkáig kibontakozó szovjet frontvonalat, ahogyan jöttek előre a páncélosok. Gyönyörű napsütéses idő volt. Ott, a kilátóban állva láttam, amint a Sártóig, Orosziig jöttek az orosz csapatok, amikor hátranéztem, akkor pedig azt, hogy a nyolcas műúton még vonultak vissza a német alakulatok Graz felé. Ez volt az az időszak, amikor a Somló hegy a két front között állt. Azon a reggelen leszaladtam a kilátóból, és Oroszi felé a hegy lábától indultam el, és valahol Sártó és a hegy között találkoztam az első orosz katonákkal.”

(Részlet Antall József 1991. június 30-i beszédéből)