Rajztömb, nem zongora

Hét évvel ezelőtt egyik rajzát kiállították Fortalezában, a brazil karikatúrafesztiválon. Dluhopolszky László karikaturista, grafikus és lapszerkesztő szeme előtt mindig három feladat lebegett: magas szinten szórakoztatni, fiatal tehetségeket helyzetbe hozni, és megtartani a karikatúra hagyományát. A karikatúraművészeti szakosztály elnöke – öt évtizedes munkája elismeréseként – a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét kapta meg.

Fotó: MTI–Balogh Zoltán Fotó: Balogh Zoltán

– Megvalósult az álma, a hetvenes években megjelentek karikatúrái a Ludas Matyiban, amely hosszú ideig az ország egyedüli vicclapja volt. Hogyan lett az újság főszerkesztője?

– Ezerkilencszáznyolcvantól tíz évig a Népszava karikaturistája voltam. Az újság szerkesztője mindennap megkérdezte tőlem: „Na, Dluho, min nevet holnap az ország?” Ezekben az években lendületet vett a pályám. 1987-ben a híres Herald Tribune-ban is megjelent karikatúrám, az amerikai Witty World nevű művészeti magazin magyarországi tudósítója voltam, és Árkus József Parabola című tévéműsorában is bemutatták a rajzaimat. Az Új Szabad Száj nevű humorlapot szerkesztettem, melyből év végén 75 ezer példányt adtunk el. Erre a Hírlapkiadó Vállalatnál is felfigyeltek, és amikor a régi vezetőség felállt, felhívtak a Ludas Matyi szerkesztőségéből, hogy indítsam újra a lapot. Délben azt mondták, ha hajnali háromig összehozom az újság első számát, akkor nem esik ki egyetlen példányszám sem. Rohantam tüzet oltani, összehívtam a velem egykorú karikaturistákat, és az új emberekkel hajnali kettőre elkészültünk a lappal. A negyedik szám után véglegesítettek főszerkesztőként. Fiatal, kiéhezett társaság szabadult a szakmára, ugyanis azelőtt a Ludas Matyiba csak kihalásos alapon lehetett bekerülni. Az öregek azt mondták az újságról, hogy nagyon nyers, szókimondó, mindenkinek nekimegyünk. Persze nem vakok voltunk, csak merészek. Volt feketehumor-, szex- és politikai oldalunk. Folyamatosan követtük a híreket, hogy aktuálisak legyünk. Emlékszem, amikor a szovjet hadsereg elhagyta Magyarországot, a címlapunkon az orosz katona integetett, a csuklóján négy darab órával. Ütött az utolsó óránk volt a kép címe. Szerettem a Ludas Matyit, több tehetséges fiatalt indítottam el a pályán.

Fotó: MTI–Balogh Zoltán

A bulvár betette a kaput

– Két éve, 2018 októberében ünnepeltük a magyar karikatúra százhetvenedik évfordulóját. Hol jelentek meg az első rajzok?

– Ezernyolcszáznegyvennyolc nyarán a Charivari nevű szatirikus újságban. Francia mintára alapították, és hetente kétszer jelent meg. A Bolond Miska nevű lapba Jókai Mór is írt és rajzolt. Nagyon népszerű volt a hetven évet megélt Bors­szem Jankó politikai vicclap, mely gróf Andrássy Gyula miniszterelnök kezdeményezésére született meg. Az 1900-as évek elején negyvennél több szatirikus lapot adtak ki. A háború után három újság startolt: Gábor Andor szerkesztésében a Ludas Matyi, a kezdetben Király Dezső szerkesztette, nagyon szellemes Szabad Száj, illetve a pikáns Pesti Izé című szatirikus hetilap. Utóbbi kettőt papírhiányra való hivatkozással megszüntették. Az 1990-es években a szatirikus újságok vesztét a bulvárlapok megjelenése okozta. Már mindenről nyíltan lehetett beszélni.

– Voltak olyanok, akik a karikatúra láttán megsértődtek?

– Voltak, és mindig vannak. A Ludas Matyiban az ötvenes évektől nem nagyon lehetett a politikusokat lerajzolni, de Szabad Gyuri bácsit sem volt szabad rajzolni, és Maczó Ágnes sem szerette a karikatúrát. Nem minden politikus örül, ha célba vesszük. Mások úgy gondolják, mindegy, mit írnak, rajzolnak róluk, csak foglalkozzanak velük.

– Nők is rajzolnak? Mert eddig egy hölgy neve sem hangzott el.

– Pedig vannak. Egerben Diós Magdi vagy Szűcs Édua. Mindketten ügyes, termékeny karikaturisták.

Jó profilt vágva

– Ha a szakmát nem lehet megtanulni, akkor mivel foglalkoznak a karikatúratáborokban?

– Oda publikáló karikaturisták érkeznek, akikkel egy hétig tevékenykedünk, a hét végén pedig kiállítjuk az ott készült rajzokat. Minden évben feldobunk egy témát. Tavaly az 1989-es rendszerváltás emlékére a Határnyitás, az előző évben pedig a Rejtő Jenő író és regényalakjai címet választottuk. Humorista-, karikatúratábor-ötletemet először a Balatonon akartam megvalósítani. Befogadott minket a balatonvilágosi polgármester, és évekig Aligai Hully Gully néven működtünk. Tizenkét éve szervezem a táborokat, három éve a Lakitelek Népfőiskola keretein belül.

– Milyen helyzetben van a magyar karikatúra?

– Agonizál, sajnos. Meg kellene menteni, talán a Ludas Matyi feltámasztásával sikerülne. Nehogy már egy figurális ősi művészet a 172. évé­ben elvesszen!

– Nemcsak karikatúrákat készít, árnyképeket is. Hogyan talált rá a sziluettvágásra?

– Kilencvennégyben megszűnt a Ludas Matyi, mert valaki azt mondta, hogy „sok az eszkimó, kevés a móka”, és ötven év után egy tollvonással megszüntette az újságot. Utána többször próbálták újraindítani, sikertelenül. Néhány kiváló portrérajzoló a laptól karon fogott, és elvitt rendezvényekre karikatúrákat készíteni. 2000-ben egy szervező megkérdezte tőlem, hogy ismerek-e arcélvágót. Hirtelen azt hittem, a dunaújvárosi vasműből keresnek valakit. „Sziluettkészítőt? – kérdeztem. – Azt, azt!” Addig nyaggattak, míg elvállaltam, ugyanis én gyerekkoromban nem ólomkatonákkal játszottam, hanem miután a család elolvasta a Ludas Matyit, kivágtam belőle a legjobb figurákat. Legalább kétezer darabot. Az olló használata nem okozott gondot, bárkinek a profilját kivágtam. Kezdetben anyám körömollóját használtam. A nagymenők kétszázezer forintos ollóval dolgoznak, de van külön sziluettvágó olló is. Tudta, hogy az árnyképkészítés ­Étienne­ de ­Silhouette francia pénzügyminiszterről kapta a nevét? Kazinczy Ferenc is készített sziluetteket, de ő tollal, egy vonallal rajzolt. A lányom is sziluettvágó művész lett, ha ketten megyünk, mi vagyunk a Dluho-duó. Egyszer a belvárosban képzőművészekkel együtt állítottam ki. A terem közepén álldogáltam, mikor megérkezett egy csinos festőművésznő. „Ki maga?” – kérdezte. Mondom, Dluhopolszky László fejrögzítő kisiparos. „Képeket is tud rögzíteni? – Természetesen. – Akkor tegye már föl a képeimet a falra.” Így lettem képrögzítő kisiparos.

– Mostanában sorban kapja a díjakat. Idén a lovagkeresztet, két évvel ezelőtt az Ezüstgerely díjat. Utóbbit miért vehette át?

– A sportkarikatúráimért. Öt évig a Képes Sport rajzolója voltam, 2012-től pedig a Nemzeti Sport szerkesztőségében dolgoztam. Leginkább a fociban vagyok érintett. A kétszeres bajnok nagybátyám híres futballedző volt, Dél-Amerikában is játszott. 1962-ben, 11 éves koromban meglátogattuk őt Ausztriában édesanyámmal. Nagybátyám a grazi csapatot edzette, elvitt az edzésre, ahol lerajzoltam a játékosokat. A végén még egy tizenegyest is rúghattam. Jól fociztam, óriási lövést eresztettem meg, de kapufa lett. Nagybátyám azt mondta, inkább rajzoljak. Az ottani sportújságban jelent meg az első rajzom a csapat kapusáról. Így lettem karikaturista. A rajzért kaptam egy tábla Milkát. Egy milkának jobban örültem volna.

– Hol vészeli át a járványt?

– A Dunakanyarban. 1965 óta minden nyarat Surányban, a kis faházunkban töltünk. Hacsak lehetett, mindig vittünk egy kis pezsgést az itteni közéletbe. A kilencvenes évek közepén Gyurkovics Tibor íróval a strandon pihengettünk, amikor azt mondta, jó lenne egy lapot indítani Surányi Vénusz címmel. Négy számot ki is adtunk. Surány napján a helyi kicsiket és nagyokat rajzolom. 2017-ben – ez az üdülőfalu irányítószáma – megjelentettük a Dunafanyar című újságot. Most viszont egy hónapja már ki sem léptem a telekről. A kertből dolgozom egy nagy hetilapnak. Itt madárcsicsergés, csend és nyugalom van, kiváló hely az alkotómunkára.