Torz illúziók

A Közép-Európa – így hazánk – történetében óriási fordulatot és a kommunista diktatúra kényszerpályáját eredményező második világháborús vereségünk után, hetvenöt esztendeje készült Bibó István A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című tanulmánya. Ebben a munkájában a legendás politológus, jogtudós, professzor, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc államminisztere a világháborút lezáró 1946-os béketárgyalások közép- és kelet-európai kérdéseit vizsgálta.

Balás Eszter mellszobra Bibó István politikusról a balatonfüredi Tagore sétányon. Nincs együttműködés nemzeti önismeret nélkül? Fotó: MTI/Nagy Lajos

Bibó István esszéje, A kelet-európai kisállamok nyomorúsága történeti megalapozottságú „politikai” (a mai terminológia szerint politológiai, illetve politikatudományi) gondolatsor, amelynek végső következtetése az, hogy kizárólag a törvényességen nyugvó és az igazságosságra törekvő, a közös értékeken és érdekeken alapuló békének lehet értelme és jövője a – birodalmak szorításában és vonzásában évszázadokon keresztül alakuló – köztes-európai régióban.

Németország, a gócpont

Bibó rámutat munkájában arra, hogy a közép- és kelet-európai nacionalizmusok és határkérdések nagyobb jelentőséggel bírnak még világpolitikai aspektusból is, mint a globális politika egyéb terei. Jogosan hívja föl a figyelmet arra, hogy a modernitás nagy politikai összecsapásai és (világ)háborúi összefüggésben állnak Németország egységének és államterületének a kérdésével. Gondoljunk csak arra, hogy a porosz–francia háború (1870–1871), az első világháború (1914–1918) és a második világháború (1939–1945) egyaránt ebből az egyébként évszázados és csak pár évtizede, az európai integrációval orvosolt problémakörből indult ki.

A közép- és kelet-európai kisállamok „nyomorúsága” okainak föltárásakor Bibó István áttekinti Lengyelország, Magyarország és Csehország (1918-tól Csehszlovákia) történeti útját a középkortól a huszadik századig, s az államiság és a nemzet kialakulásának történeti tendenciái mellett a köztes-európai régió „elmaradottságának” a problémáját is fölveti. Ez a térség ugyanis folyamatosan nagyhatalmak perifériája volt, s domináns – a német, a bizánci, a török, az osztrák, illetve az orosz – államok vonzásában kellett hogy kialakítsa saját azonosságtudatát. A hatalmi centrum Európa ezen felén tehát a modernitásban Bécs, Berlin, Isztambul és Moszkva volt. A birodalmak közé szorult közép- és kelet-európai – s éppen emiatt „köztes-európainak” nevezett – régió egyik vezető hatalmi alakulatának a Habsburg-monarchiát tekinthetjük, amely – a nyugat-európai nemzetállamok és a keleti birodalmak (a cári Oroszország, majd a szovjet impérium) viszonyaival ellentétben – gazdasági, politikai és etnikai struktúraként is nagyon sokrétű és töredezett volt.

A magyar modernitás történetének egyik antinómiájaként értelmezi Bibó, hogy 1848/49-ben a történelmi Magyarország nemzetiségei nem a modern alkotmányos politikai rendszertől és a liberális polgári államtól, hanem a Habsburg uralkodótól és a bécsi kormányzattól kapott jogoktól remélték a nemzeti önállóságukat. Bibó István ugyanakkor határozottan elítéli a torz illúziókat, a téves valóságérzékelést, a hamis nemzeti önismeretet és a gazdaságilag, társadalmilag, politikailag egyaránt káros bűnbakképzést, amely oly sok nemzetiségi alapú egymásnak feszülést okozott a térségben.

Balás Eszter mellszobra Bibó István politikusról a balatonfüredi Tagore sétányon. Nincs együttműködés nemzeti önismeret nélkül?
Fotó: MTI/Nagy Lajos

Dolgozatában fölhívja a figyelmet arra is, hogy a közép- és kelet-európai régióban – és annak részeként a Kárpát-medencében – egyik nemzetet vagy nemzetiséget sem tekinthetjük vezető politikai vagy etnikai erőnek, s bírálja a két világháború közötti hazai politikai elitet. Elsősorban azért, mert az a magyarság dominanciá­ját – folytatva az eszme dualizmus kori hagyományait – hirdette ebben a térségben a trianoni béke revíziójának reményében. Noha Bibó elhibázottnak véli az első világháború utáni békerendszert, amelynek része volt a trianoni békediktátum is, úgy gondolja: etnikai alapokon nyugvó, ugyanakkor a régióban élő nemzetiségek és az itt kialakuló államok együttműködésére épített politikai berendezkedésre, gazdasági összhangra és végső soron társadalmi fejlődésre van szükség. Ez pedig nem jelent mást, mint a hírhedt közép- és kelet-európai „lemaradás” minél előbbi leküzdését s a térség fölzárkózását a nyugat-európai viszonyokhoz.

A köztes-európai térségben a XVIII–XX. században szinte minden államban megfigyelhető erőszakos asszimiláció és a köztes-európai régió nemzeteinek versenye helyett – véli Bibó – a megbékélés és az igazságosság politikája a követendő út. Ennek jegyében olyan közép- és kelet-európai államhatárokról álmodik az 1945 után kialakuló békerendszerben, amelyek között egyik kisebbség sem érezheti magát elnyomottnak, s valamennyi etnikumnak mind „érzelmi” szempontjai, mind kulturális és gazdasági érdekei megfelelő módon érvényesülhetnek.

Földre sújtottak

Mint írja: „A legsürgősebb tehát az itteni határvitákkal kapcsolatban kikapcsolni azt a moralizáló beállítást, amelyet az itt lakó népek a nemzetközi fórumok színe előtt állandóan felvesznek. A politikailag rosszul álló, háborúvesztes népek morális fegyvertára az igazság hangoztatásában áll, amivel kapcsolatban ennek vagy annak a nagyhatalomnak a fennkölt és hagyományos igazságérzetére, az elnyomottak vagy földre sújtottak iránt mindenkor tanúsított nagylelkűségére apellálnak, és azt kívánják, hogy a békeszerződések megkötésénél semmiféle hatalmi szempont ne érvényesüljön. A politikailag jobban álló, győztes vagy legalábbis magukat győztesnek tekintő országok viszont érdemeikre hivatkoznak, és számláikat nyújtják be területi követelések formájában. […] Nem kétséges, hogy az igazságosságnak, erkölcsi elveknek és érdemeknek a határkérdések megoldásánál megvan a maguk jelentősége, de csupán annyiban, amennyiben ezek az erkölcsi elvek vagy érdemek a stabilizálódás feltételeiben közrejátszanak. Közelebbről: van egy minimális igazságosság, amely nélkül a stabilizálódásra és a lélektani megnyugvásra számítani nem lehet, ezt tehát semmilyen körülmények között nem lehet figyelmen kívül hagyni.”

Moszkvai erőtér

A kiváló jogtudós és politikai gondolkodó úgy látja, hogy Európa ezen régiójában a nemzetek közötti együttműködés alapja a helyes nemzeti önismeret, valamint a nemzeti múlttal – és főleg annak illúzióival – való őszinte szembenézés. Fölvethető a kérdés: mennyire érvényesek Bibó István hetvenöt évvel ezelőtti gondolatai a térség szovjet megszállása történeti valóságának tükrében? Hiszen 1946-os művében Bibó még nem bírálja a Szovjetuniót (sőt nemzetiségi politikájáról bizonyos elismeréssel ír), viszont 1956-ban – és az azt követő börtönbüntetését letöltve – már jóval kritikusabb a szovjet típusú politikai berendezkedéssel szemben. Hazánk és a köztes-európai régió 1944–45-ös szovjet megszállása, majd az 1947-es párizsi béke értelmében Magyarország trianoni határainak további – igaz, elhanyagolható méretű, de stratégiailag jelentős – csökkentése s a térségben a szovjet dominancia a nemzeti önrendelkezést és a nemzetközi érdekképviseletet teljességgel ellehetetlenítette.

A háborúban győztes kommunista szovjet birodalom a közép- és kelet-európai államokat 1945 után a nyugati szövetségesei jóváhagyásával moszkvai orientációra kényszerítette, s a térségben „megszokott” több évszázados nagyhatalmi erőtérbe terelte – ezúttal keleti centrummal. Ennek csak a régió 1989 és 1991 közötti demokratizálódási folyamatai vetettek véget. Napjainkban a bibói „kelet-európai kisállamok nyomorúsága” helyett komoly közös köztes-európai regionális érdekérvényesítő törekvés figyelhető meg a Visegrádi Együttműködés államainak, Magyarországnak, Lengyelországnak, Csehországnak és Szlovákiának a részvételével.