Túlzások kora – Évezredes rítus, vagy a kutya?

Tisztára olyan az egész, mintha korunk embere meg lenne átkozva, hogy szinte semmiben ne tudja eltalálni a mértéket, a helyes arányt (az irányról már nem is szólva), hanem mindent túlzásba vigyen, „túltoljon”, s lehetőleg önmaga karikatúrájává változtasson!

Ami nem lenne tragikus, ha aztán egy nagy közös eszmélés keretében jót nevetnénk (de inkább röhögnénk) önmagunkon, s jönne a katarzis meg a továbblépés. De ehelyett a karikatúra szentképpé avanzsál, a röhögés pedig megégetéssel jár. Persze vannak, akik ezen az áron is vállalják, mint Pilátus őrsége a Brian élete című filmben, de a többség azért igyekszik komolyan venni a hatalomra jutott téboly apostolait. Nem találja „humolosnak” őket. S ezzel a kezükre játszik. A kicsinyhitűek úgy gondolják, hogy a józan mérlegelés ez utóbbiak privilégiuma, míg az ő jussuk csupán az alkalmazkodás és végrehajtás. Elfogadják, hogy a király nem meztelen, bár minden porcikája látható.

Az eltúlzás s ezáltal a torzítás egyaránt érvényes az apró-cseprő hétköznapi ügyekre és a nagyívű, globális érvényű problémákra. Nehéz példákat hozni rá, mert a bőség zavarával küszködünk, de nem hagyjuk cserben az olvasót. Íme két, szélsőségesnek is mondható példa: a szilveszteri tűzijáték hatása a kutyák mentálhigiénéjére, illetve a bringázás hatása a globális felmelegedésre.

Nos, kezdjük a szilveszteri ünneppel. Bár első pillantásra csupán egy, a szokásosnál kiadósabb bulinak tűnik, nem az. Nem csak. A szilveszteri az egyetlen ünnepünk, amely hidat képez az óév és az új között. Ha egy kicsit elrugaszkodunk a sültestáltól és a pezsgőspohártól, azt is látjuk, hogy sajátos forgatókönyve van. Nem minden bulin puszilózunk össze minden jelenlévővel, bontunk pezsgőt éjfélkor, és énekeljük el a himnuszt. Mircea Eliade, a neves vallástörténész szerint ilyenkor az emberiség egy rövid időre reprodukálja a teremtés aktusát, azt a pillanatot, amikor az őskáoszból új világ születik. Az ember az óév végén a profán (azaz hétköznapi) időből néhány napra, esetleg órára átlép a mitikus időbe. „A profán idő felfüggesztésekor együtt létezik a múlt és a jelen. Ez a káosz pillanatában a legteljesebb, amikor minden egybeesik. Az óév utolsó napjai azonosíthatók a teremtést megelőző káosszal” – mondja Eliade. Azt is megállapítja, hogy míg az archaikus népek ezt valóban egy új élet kezdeteként élték meg, a modern (értsd: civilizációs máz mögé bújt) ember esetében csak egy új élethelyzetet jelent. Ennek ellenére az ő esetében is megőrizte az értelmét, hiszen lezárja azt, ami elmúlt, és új „lapot” kezd. Lehetőséget kínál a megújulásra.

De nemcsak a tudós elmék, hanem néphagyományaink is erre utalnak. Bizony, a szilveszteri zajkeltés (akusztikus káosz előidézése) ősi hagyomány, melynek – mára elfeledett – célja a gonosz elűzése, a bűnöktől való megtisztulás volt. (Nem mintha ma már nem lenne gonosz, ajaj, vagy nem követnénk el bűnöket, ajajaj – csak hát „elérzékenyített” társadalmunk nyitottabbá vált rájuk. Különben is, a „píszí” szótárában a gonoszság ma már „másodrendű jóság”, a bűnök pedig a megélhetéshez kapcsolódnak. Néha egész jól meg lehet élni belőlük.) De vissza a zajkeltéshez! Régen is mindent felhasználtak erre a célra, ami a kezük ügyébe esett: ostort, kürtöt, sípot, kolompot, kereplőt. Sőt a legények kifejezetten azzal a céllal járták végig a portákat, hogy zajongásukkal felkeltsék az alvó jószágot. Merthogy állítólag ez jót tett a következő évi szaporulatnak. (A kutyák esetében nyilván nem releváns a dolog, nem hiszem, hogy a zömében ivartalanított jószágok ettől hirtelen termőre fordulnának, de nem is ők a célcsoport.) Persze városon a felsorolt zajkeltő tárgyak csak a Múzeumok Éjszakáján hozzáférhetőek, ezért a megszorult városi ember szilveszterkor a petárdákhoz, tűzijátékokhoz folyamodik. Ábel soha nem használt efféléket, de mindig élvezettel figyelte az utcáról a fekete égboltra felsüvítő, majd színes fénypászmákban aláhulló alakzatokat. Az akusztikus-vizuális káosz szerves része a szilveszteri hangulatnak.

Van tehát egyrészt egy évezredes rítus, másrészt meg a kutya. Illetve a kutya tulajdonosa, aki a tűzijáték betiltása mellett kardoskodik, mivel az eb pszichéje ezt nehezen viseli: megrémül, elbujdosik, infarktust kap. Nos, Ábel kutyaszerető (de nem imádó) ember, több kutyája is volt. Ám világosan látja, hol végződik a kutya, és hol kezdődik az ember. Egészséges elme és psziché gond nélkül érzékeli az éles határvonalat, amelyet a kutya is tiszteletben tart, mert okos jószág ám! E tekintetben a gazdik egy része bizony leveri a lécet. Ábel a minap szemtanúja volt annak, amikor a metrón egy középkorú nő a szájával nyújtotta át a ropit a kutyájának. Hogy nem pillanatnyi elmezavarról van szó, hanem rutinról, abból is kitűnt, hogy az eb nem jött zavarba attól, hogy a gazdája lement kutyába. Ellenkezőleg, nagy szakértelemmel roppantotta le és fogyasztotta el a maga felét, miközben a gazdi megható csókot nyomott fekete orrára. Eme aktusról a kutyabarát olvasók kedvéért Ábel most nem nyilvánít véleményt. Aminthogy arról sem, amikor az egyik kereskedelmi rádió önnön állatszeretetétől elalélt műsorvezetője hirtelen felindulásból azt találta mondani: „Nincs nemesebb tett, mint egy állat életének megmentése!” Aha. A mentők, orvosok, rendőrök s a többiek meg valahol a sor végén, leszakadt bajusszal. S ahhoz vajon mit szólna, ha adott esetben (soha ne kerüljön rá sor!) a legnemesebb tettre vágyó tűzoltó nem őt, hanem a szűkölő Blökit mentené ki a lángoló mennyezeti gerenda alól?

Szóval jó lenne érzékelni az arányokat, a határokat. És az igazság az, hogy a kutyatulajdonosok zöme ilyen. Tisztességes, kutyaszerető, de emberi mivoltát megőrző, nem kutyával az ágyba bújó ember. Ám amiként az lenni szokott, a nyájból sem a juhok, hanem a szamarak hangja hallatszik el a legmesszebbre. De – bízzunk benne – nem a mennyországig.

A túlérzékenyített kutyatartóknak be kell látniuk, hogy az ember életvitelét nem szabályozhatják az ebek preferenciái, el kell fogadniuk, hogy az év egyetlen napján pár óráig megszínesíti az éjszakát a durrogó-pattogó, ünnepi tűzijáték. Mi pedig cserébe elfogadjuk (na jó, megpróbáljuk) az év minden napján a kutyapisitől és egyéb végtermékektől bűzlő belvárosi utcákat, a metróülésen elterülő ebet és azt, hogy némely bevásárlóközpontban úgy gondolják: helyes beengedni a kutyákat a fagyizó-rohangászó kisgyermekek és a vásárlók közé.

És a bringások mikor karikáznak be a képbe, hogy csökkentsék a szeptemberi üvegházhatást? Legközelebb.