Nem kell mindent megmagyarázni. Nem kell mindent azonnal elhelyezni az agysejtekből készült fiókokban. Nem kell azt képzelni, hogy az élet urai vagyunk, akiket már nem érhet meglepetés. Nem kell szavainkat olyan vésőként használni, mely önmagunknak a társadalmi lét múzeumának főlépcsője mellett álló sztoikus szobrát vési. Aggastyánként is nyugodtan megmaradhatunk gyereknek: kíváncsi, érdeklődő, csodálkozó lénynek.
Az emberi lélek alapvető tulajdonsága a csodálkozásra való képesség. Az ember úgy él, hogy eredendő nyitottságát mindig újabb és újabb jelenségek felé fordítja. A megismert jelenségekből áll össze a világ. Pontosabban: az ember eleve egy világba születik bele, amelyet később fokozatosan megismer. Ám a megismerés olykor kisiklik: egy jelenség nem fér bele előzetes elvárásunkba. Nem úgy van a dolog, ahogy azelőtt gondoltuk. Az ember ilyenkor elcsodálkozik.
Amin elcsodálkozunk, az előzetes hitünk szerint nem fér bele a világunkba, de jelenlegi érzékelésünk szerint belefér. A csodálkozás pillanatában a jelen a múlt fölé magasodik. Ha a dolgot mi irányítanánk, ha tehát minden úgy történne mindig, ahogy előzetesen vártuk, akkor sosem csodálkoznánk semmin. Akkor minden pillanatunk csak a múlt árnyéka volna. Akkor nem is élnénk. Lehet, hogy maga az élet is egy nagy csodálkozás.
A rácsodálkozásban rábízzuk magunkat a megcsodáltra. Puszta követők vagyunk. Erre az alázatra sem az nem képes, aki a modern civilizáció embereként mindenhatónak képzeli magát, sem az, aki ezzel az illúzióval leszámol ugyan, de csak egy másik kedvéért: hogy ő a lét urával üzleti kapcsolatban van.
Ha valamire rácsodálkozunk, eláll a szavunk. Ez a jele annak, hogy a csoda él. Mert ami bennünk szavakat talál magára, az már birtok, és ahol birtoklás van, ott a létezés árama, öröme halott. A birtoklásra berendezkedett embert az érdekli, hogyan lehetne mindent bebiztosítani. Az ő vágya az, hogy a létezés végére járjon. Hogy mindent dologiasítson, ami létében körülveszi. A birtokló ember azt képzeli, hogy ő csak akkor lehet saját életének alanya, ha körülötte minden tárgy. Nehogy maradjon itt valami változó, áramló, élő. Nehogy maradjon valami, ami nem fér belém. A fogyasztói társadalom, ez a tárgyszerető világ reklámmondatokból épült. Célja, hogy bebiztosítsa magát a tekintetben, hogy halandói, amíg élnek, nem térnek le arról az útról, amelynek végén úgy hagynak maguk után egy uravesztett birtokot, mintha ott se lettek volna. A modern lelkek elszabadult raktárok, melyek éteri énekhangban olvadnak össze világgá. Ez a mai kánon. Hogy hogyan lehetne másképp? Úgy, hogy egyetlen, megismételhetetlen életünket végre elkezdjük élni. Hogy ennek mi a módja? Hát például az, hogy a birtoklás helyett a létezésnek, a kispolgári biztonság helyett a nyitott jövőnek, a fásultság helyett a csodálkozásnak engedjük át magunkat. Különben az életednek vége, mielőtt még elkezdődött volna.
A borítókép a szerző felvétele
Merítő
