Soha nem értettem, hogy az emberek miért ragaszkodnak ahhoz, hogy amit transzcendensnek gondolnak, azt megmagyarázzák. Hogy a lét beláthatatlan alapjait teóriacsákányukkal bontogatni kezdjék, hogy a mi síkunkról ab ovo áttekinthetetlen homályt reflektorokkal furkálják. Ezt a felfuvalkodottságot a régi görögök hübrisznek nevezték. A hübrisz főnév a hübridzó igére megy vissza, ami – többek között – annyit tesz: megsértek, megbántok, meggyalázok. Az ember kitalál magának egy másik, túli világot, és ahelyett, hogy annak homályát tiszteletben tartaná, máris nekiáll, hogy megmagyarázza, azaz hogy evilágivá tegye. (Ez a hübrisz is azt igazolja, hogy számunkra csak egyetlen világ létezik: ez, amelyben élünk.)
A dolgok létének végső alapját Anaximandrosz úgy nevezte: apeiron. A határtalan, a meghatározatlan. Mert tudta, hogy ami meghatározható, az mind evilági, és ami nem evilági, arról nem tudhatunk semmit. A létezők mind lehatároltak: határuk öleli ki a nemlétből, és tartja egyben őket mindaddig, amíg itt időznek, a világban. (Ugyanúgy, ahogy a görögök világát Ókeanosz körfolyamának derékszíja.) A határtalan azonban cseppfolyós, ott a minőségek szétválaszthatatlanul és érthetetlenül egybehullámoznak. És ami létezik, az a nagy görög bölcs szerint valahogy ebből a semmilyen kavargásból szivárog át a valamilyenbe.
Három film jut eszembe: a Solaris, a 2001: Űrodüsszeia és a Melankólia. A Solaris nevű bolygón egy olyan óceánt fedeznek föl, amely életjelenségeket mutat, reagál az őt vizsgáló tudósok kutatásaira, de amely minden pillanatban másként viselkedik. Semmilyen tulajdonsága nincs, mert semmilyen jellemzője nem megragadható. Tulajdonságnak azt a jelenséget nevezzük, amely állandó, amely a tapasztalat tárgya lehet. Az empíria (vagyis az en-peiria, a behatárolás) kezei közül azonban ez az ősóceán kisiklik. A tudósok jobb híján megalkotják a szolarisztika tudományát, amely fából vaskarika: a tapasztalhatatlan megtapasztalásának reménytelen kísérlettörténete.
Az Űrodüsszeiában időnként megjelenik egy különös monolit. Először akkor, amikor még csak majomemberek élnek a Földön. Ők rátalálnak a tökéletesre csiszolt téglalapra, idegesen körülugrálják, majd dührohamot kapnak, annyira nyugtalanítja őket. Földényi F. László így ír a kőlapról: „A monolit melankolikus üzenet, amit a majomemberek a huszadik századi »magasan fejlett« utódoknál sokkal jobban megértettek: mégoly fejlettek és civilizáltak legyetek is majd valamikor, soha nem fogjátok megtudni, kik vagytok, miért vagytok, mi veletek a létezés célja”.
Melankolikus üzenet, mondja Földényi. Az ember véges létező, de esze folyton a végtelenre tör. Örökké azokat az alapokat firtatja, amelyek mindörökké ellenállnak minden firtatásnak. És amikor az ember ezt belátja, elönti a melankólia. Nincs mit tenni, az élet nem lát túl magán, nincs túlmutató értelme. Persze lehet hinni mindenféle transzcendens irányú tanításokban, de hogy mindez mennyire vicces, az mindenki számára például akkor válik világossá, ha a Nap mögül egyszer csak előlép egy bolygó, amelyet mindezidáig nem vettünk észre, és célba veszi a Földet. A bolygónak Lars von Trier filmjében Melankólia a neve. Nem véletlen, hogy a Nap mögül jön. A Nap a mágikus hagyomány szerint a gondolkodás, a tudás. A megismerés napvilága rejtette el előlünk eddig a Melankóliát, éppen úgy, ahogy a megismerés (a siker, a karrier, a hatalom, a pénz stb.) hajszolása az élet értelmetlenségét.
Most egyben, valamiféle furcsa, cseppfolyós összehullámzásban látom a Solaris óceánját, a monolitot és a Melankólia bolygót. Le kell számolni a hübrisszel, és belátni, hogy az életnek nincs önmagán túlmutató értelme. És éppen ez az örömhír. Életünk nem eszköze, nem szolgája valami hatalmasabbnak. Önmagáért való, önmagában elegendő. Élni, ez annyit jelent: csodálattal, örömmel, borzalommal és élvezettel részt venni ebben az egyszeri és megismételhetetlen játékban. Itt az idő.
A borítókép a szerző felvétele
