Tizenkilenc évvel ezelőtt bekövetkezett az, amire nem számítottam: individuál-anarchista konokságom megtört. Beadtam a derekam. Engedtem feleségem unszolásának: jó, akkor legyek családapa. A korábbi jól bevált, szokásos ellenérvek – erre a világra nem érdemes gyereket szülni –, no meg a kifinomultabbak – a szellem embere ragaszkodjon hozzá, hogy a balsejtelmet, melyet születése fölidézett a világrendben, ő maga, és csakis ő töltse be – buborékként pattantak szét, amikor megértem arra bölcsességre, miszerint az élet fontos dolgain nem agyalni kell, hanem az ösztöneinkre hallgatni e kérdésekben. Márpedig, mióta világ a világ, a felnőttek gyerekeket hoznak létre, ez az élet rendje.
Döntésemben megerősített, hogy láttam nemzedékem legjobb koponyáinak feleségeit tönkremenni amiatt, hogy uruk buzgón őrizte szellemi integritását, őrizkedvén attól, hogy léthorizontjának gatyamadzagját – mely más kérdésekben onnan, bentről irdatlan tágnak érződött – meg kelljen nyújtania egy emberpondró miatt. És a feleségek idővel kisebb-nagyobb mértékben mind idegbetegek lettek, hiszen férjük szellemi szolgálatában nem tölthették be létfeladatukat.
Tizenkilenc évvel ezelőtt kiköltöztünk a fővárosból a Dunakanyarba. Zsófi lányunk januárban lesz tizennyolc. Mi változott bennem tizenkilenc év alatt? Mivé változtam? Hogyan formált saját képére a környezet, a táj, a Duna és a Börzsöny között lustán hömpölygő idő?
Rég lehullottak a levelek. A Magas-Börzsöny egyik bükkösében járok, hajnali derengésben. Új természetfilmemhez gyűjtök snitteket. Lessátorral, állvánnyal, teleobjektívvel megpakolva arra a rétre igyekszem, ahol nemrég vadmacskát láttam egerészni. A fák körvonalai már kiolvadtak a szürkületből, de fény még túlvilági, sejtelmes. A kék óra, így mondják a természetfilmesek. Ebben a fényben, úgy érzem, beáll az egyensúly kint és bent között. Az éjjeli vaksötétnek, amely mindig félelmetes kissé, mert ilyenkor az ember csak belső képeire támaszkodhat, vége, de a reggeli éles napfény, amely könyörtelenül erőlteti rám a külvilág képeit, még nem tört át az égen. Most lehetek a legbiztosabb benne, hogy az van, amit érzek.
Érzem, hogy a kérdésre, mi változott bennem az itt leélt majd húsz év alatt, nincs válasz. Ez a kérdés, hogy mivé lettem és hogyan, sokkal mélyebb annál, mintsem hogy válaszok tapogassák. Két évtized alatt kinőtt bennem egy fa. A törzse olyan vastag, hogy nem érik körbe a válaszok, akárhányan sereglenének is köré, hogy ünnepeljék a terebélyes cédrust.
De ha nincsenek rá válaszok, akkor mire való ilyeneket kérdezni? Mire jó az üres merengés, hogy mi lett belőlem? Nos, aki lett belőlem, azt már nem zavarja, amit korábbi énje még üresnek érzett volna. Így érünk meg a végső, legsajátabb ürességre, így lakjuk be választalan kérdéseink életterét. Ezt a belső kék órát egyszerűen át kell élni, menni előre a derengő fényben egy folyton hátráló tisztás felé, egyre lassúbb, megfontoltabb, átélőbb, csodálkozóbb, hálásabb szívvel. Amíg lehet.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
