Tizenkilenc évvel ezelőtt bekövetkezett az, amire nem számítottam: individuál-anarchista konokságom megtört. Beadtam a derekam. Engedtem feleségem unszolásának: jó, akkor legyek családapa. A korábbi jól bevált, szokásos ellenérvek – erre a világra nem érdemes gyereket szülni –, no meg a kifinomultabbak – a szellem embere ragaszkodjon hozzá, hogy a balsejtelmet, melyet születése fölidézett a világrendben, ő maga, és csakis ő töltse be – buborékként pattantak szét, amikor megértem arra bölcsességre, miszerint az élet fontos dolgain nem agyalni kell, hanem az ösztöneinkre hallgatni e kérdésekben. Márpedig, mióta világ a világ, a felnőttek gyerekeket hoznak létre, ez az élet rendje.
Döntésemben megerősített, hogy láttam nemzedékem legjobb koponyáinak feleségeit tönkremenni amiatt, hogy uruk buzgón őrizte szellemi integritását, őrizkedvén attól, hogy léthorizontjának gatyamadzagját – mely más kérdésekben onnan, bentről irdatlan tágnak érződött – meg kelljen nyújtania egy emberpondró miatt. És a feleségek idővel kisebb-nagyobb mértékben mind idegbetegek lettek, hiszen férjük szellemi szolgálatában nem tölthették be létfeladatukat.
Tizenkilenc évvel ezelőtt kiköltöztünk a fővárosból a Dunakanyarba. Zsófi lányunk januárban lesz tizennyolc. Mi változott bennem tizenkilenc év alatt? Mivé változtam? Hogyan formált saját képére a környezet, a táj, a Duna és a Börzsöny között lustán hömpölygő idő?
Rég lehullottak a levelek. A Magas-Börzsöny egyik bükkösében járok, hajnali derengésben. Új természetfilmemhez gyűjtök snitteket. Lessátorral, állvánnyal, teleobjektívvel megpakolva arra a rétre igyekszem, ahol nemrég vadmacskát láttam egerészni. A fák körvonalai már kiolvadtak a szürkületből, de fény még túlvilági, sejtelmes. A kék óra, így mondják a természetfilmesek. Ebben a fényben, úgy érzem, beáll az egyensúly kint és bent között. Az éjjeli vaksötétnek, amely mindig félelmetes kissé, mert ilyenkor az ember csak belső képeire támaszkodhat, vége, de a reggeli éles napfény, amely könyörtelenül erőlteti rám a külvilág képeit, még nem tört át az égen. Most lehetek a legbiztosabb benne, hogy az van, amit érzek.
