Mindig szerettem a szürrealistákat. Az álmok fölfedezésével, esztétikai mozgósításával olyan szférát nyitottak meg, amely kimeríthetetlen, mert terei a belső végtelenből forrásoznak. Álmaink egyszerre több síkon fejtik ki áldásos hatásukat.
Egyrészt pihentetnek és gyógyítanak, feloldván azt a rettenetes racionális-morális kényszert, amely nappal fogva tartja lelkünket. Álomban mindent szabad: asszociációink, belső képeink úgy kergethetik egymást, ahogy az elíziumi mezőkön lepkék után rohangáló, csilingelő kacagású tündérek. (Na jó, ez azért elég nagy kulturális képzavar volt – teszi hozzá rögtön nappali énem.) A pszichológia persze igyekszik munkára fogni, a módszer pórázán sétáltatni álmaink rakoncátlan csapatát, éppen úgy, ahogy a görögöknél – ha már Élüszionról esett szó – Ananké, a sors istennője őrzi életünket. Nem is nagyon sikerül neki. A pszichológiának általában semmi sem sikerül nagyon. Nem könnyű sors a görög mitológia, a filozófia és az agykutatás kegyelemkenyerén élni.
Másrészt álmaink hozzásegítenek ahhoz, hogy azokat az ügyeket, amelyek foglalkoztatnak bennünket, más szemmel lássuk. Az öntudat éjszakai szabadságának sötét fényében másképp látni mindent. Nappali problémáink ezért gyakran álmunkban oldódnak meg. Ebben az esetben persze az álom nem saját jogán nyeri el csodálatunkat, csak mint az ébrenlét szolgája, úgyhogy gyorsan át is térnék a harmadik szempontra.
Mert harmadrészt az álom életmetafora. Ahogy öregszem, egyre inkább hajlok rá, hogy igazat adjak bizonyos indiai bölcseknek, akik az életet álomnak látják. Ahogy alvás közben belső világunkba, úgy az életbe is egyszer csak belecsöppenünk, és elkezdődik az a játék, amelynek sajátos, titokzatos gyökerű törvényei vannak, amelynek át kell adnunk magunkat, és amelynek semmilyen önmagán túlmutató értelme nincs. Félreértés ne essék: ez örömhír. Az élet ugyanis az álomhoz hasonlóan semmilyen külső hatalomnak vagy értelemnek nem eszköze, nem szolgája. Belső, önmagában rejlő értelme van, amit boldog pillanatokban megélhetünk, de amit nem nyerhetünk ki belőle, mint valami ásványt a föld gyomrából. Az élet éppen akkor nyeri el számunkra adott, érthetetlen és elmondhatatlan értelmét, ha merjük élni, álmodni. Olyan szabadon, amennyire csak lehet.
Az életet álmodó indiai bölcsek tudását háromezer évvel ezelőtt magukkal hozták az ókori görögök ősei. Homérosz még nem ismerte az álom „szakavatott” istenét. Az Íliászban az alvók képeit még maga Zeusz küldi. Homérosz után született meg az álom istenalakja, Hüpnosz, akinek sok gyermeke közül Morpheusz az embereket jeleníti meg, Ikelosz az állatokat, Phantaszosz pedig a tárgyakat, az élettelen dolgokat hívja be az éjjeli világba. Hüpnosz szobra a gyógyító Aszklépiosz templomában állt, ahol álom útján kértek jóslatot. E jövendölési módot nevezték enkoimészisznek, amely főnév egy érdekes igére megy vissza: az enkoimaomaira, amelynek leggyakoribb jelentése: templomban alszom, jóslatra várva.
Hogy Aszklépiosznak köze van az alvásoz, abból rögtön kitetszik, hogy a görögök az álomban tisztelték gyógyerejét is. Őhozzá imádkozva hívei testük gyógyulásán túl a lélek megnyugvását is az álmok gyógyító erejétől remélték.
A gyógyító isten alakja azonban most elsötétül, mert hatalmas árnyék vetül rá: a fölmagasló Apollóné, a rend, a tisztaság, az álom és a jóslás istenéé. (És vele Nietzschéé.) Nietzsche létmegértésében Apollón, az álom individuális világának ura szemben áll ugyan a közösségi mámor orgiasztikus Dionüszoszával, ám a jóslatok birodalmába érve a két halhatatlan úr alakja összeolvad az isteni jelenlét elfogadásának álomittas, ugyanakkor elragadtatott rítusában.
Mindezt Nietzsche álmodta meg, és ő árulta el nekünk. Fájdalom, hogy végül őt is bekebelezte egy nagy álom. Ki tudja, milyen kalandjai voltak ott, az őrület határán túl? Ki tudja, hogy mit jelent Nietzsche őrülete? Vajon nem azt jelenti-e, hogy a legbátrabb álmodónak volt mersze hozzá, hogy ne torpanjon meg a határon? Egy biztos: ő végül belépett abba a világba, ahol élet és álom valóban egy és ugyanaz.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
