Ranódy László, aki Kosztolányi Dezső több művét filmre vitte, költő volt. Képes volt rá, hogy belevesse magát abba a szakadékba, amelyet Kosztolányi ütött a létezés síkján. Két mozifilmes regényadaptációja, a Pacsirta és az Aranysárkány ugyanazt a csodát viszi véghez, amit Márai Szindbád hazamegy című könyve. Nézem a Pacsirtát: nem látok különbséget Kosztolányi és Ranódy között. Két hajnali részeg alakja összeolvad.
Kosztolányi költői éberségét nem az élet érdekli, hanem a lét – az élet tükrében. A gondterhelt, súlyos, sorsszerű, fullasztó emberi lét, amely ugyanakkor önfeledt, könnyed, szabad és fölemelő. A rabságnak a Pacsirtában feltáruló körei: a kalitkában élő madár – Pacsirta, önnön csúnyaságának rabja – Vajkayék, lányuk zsarnokságának rabjai – a sárszegi kispolgárok, a beszűkült gondolkodás rabjai, akik képtelenek rá, hogy fölemelkedjenek ahhoz a communióhoz, amelyet jobb híján általános emberinek nevezünk, mert a lelkük „befelé kunkorodik”. Amikor Pacsirta elutazik otthonról, a lányukhoz hozzávénült szülők még üldögélnek egy darabig Platón barlangjában, de hamarosan engedik megtörténni az életet. Ez az élet persze nem valamiféle nagyvilági mámor, dionüszoszi anamnészisz, vagy netán megvilágosodás, de ahhoz a sötétséghez képest, amelyben lányukkal éltek, szinte forradalom.
„Megszokta a kalitkát és nem repül ki” – mondja Pacsirta szelíd gerléjéről. Pacsirta borzalmas külseje miatt nemigen megy utcára, nem jár szórakozni: megszokta és szereti a kalitkát. De milyen szeretet az, amelyet a megszokás tapos ki a gyötrelemből? A szülők – akiket szintén a szeretet hajt, hiszen szeretik lányukat – úgy érzik, nem érdemlik meg, hogy emberhez méltó életet éljenek, ha már lányuknak sem ilyen sors jutott. Azt hiszik, átvehetnek lányuk csúnyaságának, magányosságának terhéből valamennyit.
Ebben a morális mederben folyik az élet Sárszegen. Itt a tehetségek alkoholba fulladnak, a beszélgetések közhelyekben hasalnak el, a szerelmek alantas, földies véget érnek. Aki élni akar, menekül ebből a provinciális mocsárból. Ez egyetlen embernek, a költőnek sikerül. Ranódy saját bevallása szerint azért döntött a Pacsirta megfilmesítése mellett, mert úgy érezte, hogy az elidegenedést Kosztolányi minden okos tanulmánynál szebben ragadta meg ebben a regényben. Páger Antal kongeniális alakításának hála, Vajkay legapróbb lelki rezdüléseit követni tudjuk. Zavart rebbenései, ahogy lassacskán engedi visszaédesgetni magát a kisvárosi éjszakai életbe, jellemfejlődésének egymástól csak árnyalatnyira elütő stációi, fokozatmentes metamorfózisa teszik felejthetetlenné a filmet.
A regény története az igazság pillanata. E pillanat születésnapja a mozdulat, ahogy Vajkayné elhúzza a falitükör elől a függönyt, Vajkay pedig becsavarja a csillárba az égőket. Itt az ideje, hogy a szülők szembenézzenek a valósággal.
A helyzet persze tragikus és megoldhatatlan. Vajkayék egy hétig „emberi életet élnek”. Aztán minden visszatér a kerékvágásba. Pacsirta megérkezik, Vajkayné összehúzza a függönyt a tükör előtt. Az előadásnak vége. Ranódy Pacsirtájának záróképén a házaspár ágyban fekszik, akár a halottak. Vajkayné, mintha önmaguk halálos ítéletét hirdetné ki, így szól: „Hát megjött”. Vajkay pedig a plafonnak mondja: „Megjött a mi kis madarunk”.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
