Barátaim, kedves történészek! A forradalomról két tényt tudhatunk biztosan. Az első: utólag bármilyen okosnak képzeljük magunkat, a történő időben sohasem tudni, mikor fog kitörni, mi lesz a szikra, amely belobbantja a lángot. Mint ahogy azt sem tudhatjuk, hogy a számtalan ok közül, amely fölgyűri a népharagot, mint az ingujjat, melyik a döntő. Mert nem egy oka van annak, hogy az emberek, akikkel általában mindent meg lehet csinálni, egyszer csak kollektíve úgy érezzék: na, ezt már nem, és ezért az érzésért kész legyen meghalni.
A második: forradalom csak akkor győzhet, ha leverik. Mert ha győz, a forradalmárok pillanatok alatt létrehoznak egy újabb rendszert, amelynek persze ők maguk lesznek a vezetői, akik az első tizenöt percben még valóban a népet képviselik, de ez hamar elmúlik, és a nagy történetkelgyó szépen bekapja a saját farkát. De ha leveretik, akkor az ideák birodalmában a forradalom tovább él, a lelkek mélyére költözik, és szépen bevackolódik a legszentebb eszmezugba, kiebrudalhatatlanul.
No persze, ha leverik, akkor a realitás síkján pontosan az történik, mint ha győz: megint jön ugyanaz, ami előtte volt (és amit immár kegyetlen megtorlási hullám vezet be). Aztán ha az új urak olvastak Machiavellit, akkor tudják – amit például a hazaáruló Csermanek is tudott –, hogy a hatalomátvételnek véresnek kell lenni, a „rendet” kegyetlen terrorral kell megteremteni, aztán ha az évek-évtizedek során ezen fokozatosan lazítunk, akkor a nép megszeret bennünket, és vénségünkre hunyorgató, vicceket mesélő, aranyos bácsinak lát, aki furfangosan teszi a jót a magyarokkal, olykor a nagy Szovjetuniót is kijátszva, mert szereti a népét, ami abból is kitűnik, hogy (a kivégzések korszaka után) rögtön azzal állt elő, hogy aki nincs ellene, az vele van, és aki nemcsak azt engedte meg, hogy hat-nyolc év várakozás után bárkinek lehessen telefonja, Wartburgja, a néhány protekciósnak pedig kiutalt lakása, hanem azt is, hogy időnként kimehessünk Nyugatra, studírozni, hogyan élnek az emberek.
