Dies irae

Nézem a tévés vitaműsort, azt mondja egy történész, hogy ő rájött: ötvenhat nem a Petőfi Körből indult, nem az értelmiségből, nem onnan tehát, ahonnan eddig hittük. A forradalmi hangulat szerinte úgy született, hogy a börtönökből kieresztett húszezer politikai fogollyal nem íratták alá az ilyenkor megszokott titoktartási fogadalmat. Azok meg hazamentek és elmesélték, milyen rossz volt a sitten. A nép erre megharagudott – hiszen eladdig nyilván azt hitte, hogy börtönben lenni jó –, és az embereknek forradalmat tetszett csinálni. Ezt mondja a történész.

Forrás: Végh Attila

Mára fordult a kocka: Nyugatról jönnek ide, hozzánk a létturisták, hogy megnézzék, milyen az emberhez méltó világ. Hogy milyen az az ország, ahol szólásszabadság van, ahol férfiak és nők élnek, ahol nem garázdálkodnak idegen hordák az utcán, és ahol nem mécsessel kell fűteni télen. Nekik a forradalom még csak történelem.

De tényleg, hogyan születik? Mi az a titokzatos erő, szellemfuvallat, amely összetereli a sok egyéni haragot, hogy az így támadt hőhullám átcsapjon önmagán, és elvigye a francba az egész rendszert? Megfoghatatlan. Nyilván ez is onnan, az ideák lélekvilágából jön. Nietzschének egyszer támadt egy sugallata (egyébként nem csak egyszer, és nem csak egy): a szellem nem az emberekben van, hanem az emberek között. Ott pihen, és megfelelő alanyokra vár. Ha ez igaz, akkor a tűz úgy születik, hogy megszületnek a megfelelő alanyok, egymásra néznek, és egymás szemében az eszmezugig látnak, ahol a tűz csapatai rejtőznek. És a tekintetekből a láng kicsap. Ahogy Csengey Dénes írta valamikor régen Cseh Tamásnak: „a csapat egy reggelre vár, és akkor majd kizúdul a felpattant szemhéjak mögül; és azon a reggelen éneklő szél lesz; és amit kimondok, beteljesül”.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)