Barátaim, kedves történészek! A forradalomról két tényt tudhatunk biztosan. Az első: utólag bármilyen okosnak képzeljük magunkat, a történő időben sohasem tudni, mikor fog kitörni, mi lesz a szikra, amely belobbantja a lángot. Mint ahogy azt sem tudhatjuk, hogy a számtalan ok közül, amely fölgyűri a népharagot, mint az ingujjat, melyik a döntő. Mert nem egy oka van annak, hogy az emberek, akikkel általában mindent meg lehet csinálni, egyszer csak kollektíve úgy érezzék: na, ezt már nem, és ezért az érzésért kész legyen meghalni.
A második: forradalom csak akkor győzhet, ha leverik. Mert ha győz, a forradalmárok pillanatok alatt létrehoznak egy újabb rendszert, amelynek persze ők maguk lesznek a vezetői, akik az első tizenöt percben még valóban a népet képviselik, de ez hamar elmúlik, és a nagy történetkelgyó szépen bekapja a saját farkát. De ha leveretik, akkor az ideák birodalmában a forradalom tovább él, a lelkek mélyére költözik, és szépen bevackolódik a legszentebb eszmezugba, kiebrudalhatatlanul.
No persze, ha leverik, akkor a realitás síkján pontosan az történik, mint ha győz: megint jön ugyanaz, ami előtte volt (és amit immár kegyetlen megtorlási hullám vezet be). Aztán ha az új urak olvastak Machiavellit, akkor tudják – amit például a hazaáruló Csermanek is tudott –, hogy a hatalomátvételnek véresnek kell lenni, a „rendet” kegyetlen terrorral kell megteremteni, aztán ha az évek-évtizedek során ezen fokozatosan lazítunk, akkor a nép megszeret bennünket, és vénségünkre hunyorgató, vicceket mesélő, aranyos bácsinak lát, aki furfangosan teszi a jót a magyarokkal, olykor a nagy Szovjetuniót is kijátszva, mert szereti a népét, ami abból is kitűnik, hogy (a kivégzések korszaka után) rögtön azzal állt elő, hogy aki nincs ellene, az vele van, és aki nemcsak azt engedte meg, hogy hat-nyolc év várakozás után bárkinek lehessen telefonja, Wartburgja, a néhány protekciósnak pedig kiutalt lakása, hanem azt is, hogy időnként kimehessünk Nyugatra, studírozni, hogyan élnek az emberek.
Mára fordult a kocka: Nyugatról jönnek ide, hozzánk a létturisták, hogy megnézzék, milyen az emberhez méltó világ. Hogy milyen az az ország, ahol szólásszabadság van, ahol férfiak és nők élnek, ahol nem garázdálkodnak idegen hordák az utcán, és ahol nem mécsessel kell fűteni télen. Nekik a forradalom még csak történelem.
De tényleg, hogyan születik? Mi az a titokzatos erő, szellemfuvallat, amely összetereli a sok egyéni haragot, hogy az így támadt hőhullám átcsapjon önmagán, és elvigye a francba az egész rendszert? Megfoghatatlan. Nyilván ez is onnan, az ideák lélekvilágából jön. Nietzschének egyszer támadt egy sugallata (egyébként nem csak egyszer, és nem csak egy): a szellem nem az emberekben van, hanem az emberek között. Ott pihen, és megfelelő alanyokra vár. Ha ez igaz, akkor a tűz úgy születik, hogy megszületnek a megfelelő alanyok, egymásra néznek, és egymás szemében az eszmezugig látnak, ahol a tűz csapatai rejtőznek. És a tekintetekből a láng kicsap. Ahogy Csengey Dénes írta valamikor régen Cseh Tamásnak: „a csapat egy reggelre vár, és akkor majd kizúdul a felpattant szemhéjak mögül; és azon a reggelen éneklő szél lesz; és amit kimondok, beteljesül”.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
