Vannak dolgok, amelyek sosem változnak, ezekbe kapaszkodunk mi, öregedő budaiak. Immáron húsz éve a Dunakanyarban élek, de budainak születtem, és most már az is maradok. Ne a Rózsadomb–Pasarét-tengelyre gondoljon a kedves olvasó, hanem a Margit körút és a Bartók Béla út környékére.
Kissé elkalandoztam, bocs. Szóval hallgatom a kávézó hölgyeket. „Képzeld, az unokám azt kérdezi a minap, hogy van-e kedvem válaszolni néhány kérdésre, az életemmel kapcsolatban. Mondom neki, hogy kérdezzen bátran, amire van kedvem, arra szívesen felelek, amire nincs, arra meg úgysem. Erre elém rak egy kérdőívet. Az első kérdés, amin megakadt a szemem, úgy hangzott, hogy mi az a cselekedetem, ami a legnagyobb hiba volt, amit egész életemben a legjobban bánok.”
És kezdi mondani, hogy mi volt az, de ezt már nem hallom. Magamba merülök, azon gondolkodom, hogy vajon én melyik tettemet bánom legjobban az életben. Ezen hosszasan elmerengek, de nem jut eszembe semmi. Ekkor változtatok önkérdésemen: mi az a múltbéli cselekedetem, amit ha nem is a legjobban, de nagyon bánok? Most se jut eszembe semmi. Megint puhítok a kérdésen: mi az, amit valamennyire is megbántam? Na, ilyeneket már találok, de hát ezek mind súlytalan ügyek. A konklúzió tehát az, hogy mindazt, amit tettem, ahogyan döntöttem, most is ugyanúgy csinálnám, mert nem bántam meg semmit.
Az elején még fölmerült bennem néhány dolog. Például hogy miért csak másodjára mentem filozófia szakra, minek kellett nekem azt a szerencsétlen agráregyetemet elvégezni, amikor végig tudtam, hogy nem érdekel. De aztán rájöttem, hogy hiába gondolom ezt a mai eszemmel, az akkorival nekem éppen az kellett, mert arra álltam készen. És az emberi kapcsolatok terén is ez a helyzet. Fölróhatnám magamnak, hogy szerelmi téren hogyan viselkedtem ezzel-azzal, de ahogyan viselkedtem, az mindig én magam voltam, teljes énszélességben. Tetteimbe és döntéseimbe mindig teljesen beleálltam, ahogyan a fontos kérdésekben döntöttem, azt mindig szabadon, az érzéseimre és sugallataimra hallgatva tettem. Mindig legbensőbb bensőm vezérelt, az ő szavára – „tudatosan legyél ösztönös, barátom” – mindig is adtam. Márpedig ha ez így történt, ha sohasem hagytam sodortatni magam semmilyen árral, akkor hogyan bánhatnék meg bármit is? Hogyan hagyhatnám most cserben korábbi tetteimet, korábbi énjeimet, hogyha mind én voltam, senki más?
Megjön a lányom, beülünk a kocsiba, irány Nagymaros. Elmesélem neki, min rágódtam a kávézóban. Az úton végig erről beszélünk. Vácnál megállapodunk benne, hogy végigtekinteni az életünkön, és azt érezni, minden jól történt úgy, ahogy történt, talán ez a boldogság.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
Merítő
