Rongyemberek lázadása

Nem ismerjük a népművészet kezdeteinek formavilágát, de azt tudjuk, hogy milyen volt a népművészet akkor, amikor még volt nép. Ma már csak lakosság van. A népet az különbözteti meg a lakosságtól, hogy organikus környezetben él, olyan világban, amelyet a csillagok szikraöve határol, az anyatermészet bélel, amelynek növény- és állatvilága ágyaz meg az emberi világnak, amely elkülönült ugyan a természettől, de leválása után is folytatja azt díszítő- és formakincsében, településszerkezetében, építészeti anyagaiban, gondolat- és hitvilágában, olyképpen, hogy még az anyagi szféra is, amelyet a nép így beél, mélységesen átlelkesített, szellemi.

Emlékszem egy Korniss Péter-fotóra. Erdélyben készült, a kép széleit az anyatermészet növi be, aztán egy kör alakú karám következik, ebben juhok hömpölyögnek, és a hömpölygés közepén egy lány áll, népviseletben. Na, körülbelül erről beszélek, a létezés koncentrikus köreiről, amely körgyűrű mindaddig él és éltet, amíg nem válik velejéig virtuálissá. Amikor azzá lett, a nép helyén lakosságot találunk, végül pedig olyan eszmevesztett fogyasztótömeget, amely már csak alkatrésze a mátrix nagy szamádhi-kádjainak.

Hogy a népművészet milyen stációkon keresztül hígul, giccsesedik és semmisül meg végül, arról sokat megtudhatunk például Pap Gábor könyvéből, a Jó pásztorok hagyatékából. Én most a hanyatlás végső stádiumának egyik jellegzetes szimptómáját mutatnám föl.

A rongyemberekről van szó. Aki autóval közlekedik, az nyilván hozzám hasonlóan beleszaladt már néhányszor a látványba: különböző falvak főutcáján emberszerű, életnagyságú rongybábuk állnak, színes ruhákba öltöztetve, zsák smiley-arccal, filctollal rajzolt szemekkel-szájjal, olykor vicces pózba merevítve. Ezek a bábuk akkor jönnek szembe, amikor már épp azt hisszük, nem lehet lejjebb. Jönnek, és szalmakezükkel integetve, boldogan közlik: lehet. Nem tudom, mi lett volna a büntetése annak, aki a népművészet fénykorában ilyen borzalmakkal rakott volna tele egy falut, de hogy senki nem lett volna büszke rá, az biztos.

Nem így manapság. Az esztétikai fertőzés gyakran túlér az adott falun, és még a szomszédos településekre is elkísérnek bennünket a helyi rongytömő-zseni munkái. Nyilván megtetszik másoknak is a mű, és elhívják a mestert, ugyan, tömjön már itt is valamit. Hadd szórakozzanak a népek. (Bocs. A lakosok.)

A Dunakanyarban élek, és sajnos itt is terjed a kór. (Kéz a kézben a másik járvánnyal, a szalmabála-bábuállítás nemtelen, hasonlóan ordenáré hagyományával.) Ha Kemence felé autózom, körülbelül Szob után behunyt szemmel vezetek, mert tudom, hogy hamarosan jönnek a rongyemberek.

A régi, szocialista időkben megszoktuk, hogy ha fölhívjuk a figyelmet egy problémára, rögtön jön rá a válasz: nem elég fölmutatni a bajt, megoldási javaslatot is köll tenni. Akkor vagyunk méltó polgárai az államnak. Legyen így. Javaslatom a következő. Mindenki tartson a kocsijában egy kis üveg benzint. És ha lát egy rongylényt, gyújtsa föl. Ha éjszaka tesszük, még szebb a látvány, ahogy a csillagok szikraövétől körülfogva, organikusan elégedett szemeinkben belobbannak a megtisztulás fényei.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)