Platón egyik legmegrázóbb művéből, a Szókratész védőbeszédéből értesülhetünk Khairephón esetéről. Ő Szókratész egyik gyerekkori barátja volt. Egyszer elment Delphoiba, és megkérdezte a Püthiát, vajon létezik-e Szókratésznél bölcsebb ember. Apollón erre azt felelte: nem létezik. Az örömtelinek tetsző válasz súlyos önvizsgálatra késztette Szókratészt. Ő ugyanis mindig úgy gondolta, hogy egyáltalán nem bölcs. Ha tehát kétségek nélkül hisz a meglepő isteni szónak, hübriszt követ el önmagával, saját önismeretével szemben. Ráadásul a többiekkel, az egész emberi társadalommal szemben is, hiszen ahhoz, hogy egy ilyen állítást igazolni tudjunk, meg kellene ismerni az összes ember szellemi állapotát, ami ugye nem lehetséges. De ha nem hisz a Püthia tolmácsolta szavaknak, akkor aszebeiát, istentelenséget követ el, mert semmibe veszi az isteni kinyilatkoztatást. Szókratész tehát csapdába esett.
A kiút a következő belátáson keresztül nyílik meg: ez a jóslat nyilván valami rejtvény. Ahogy az összes isteni jóslat az. Az isteni szférából alászálló logosz mindig rejtélyes, többértelmű alakban hangzik el, megfejtésén a delikvensnek dolgoznia kell, az sosem áll készen. E jóslaton, hogy tehát ő maga a legbölcsebb ember-e, annál is inkább dolgoznia kell Szókratésznek, mert a delphoi jósda egyik fő parancsa (gnóthi szeauton) éppen a helyes önmegismerést írja elő minden emberi lénynek. Szókratész tehát úgy dönt, hogy elindul, és megpróbálja cáfolni az isteni mondatot, méghozzá úgy, hogy keres egy embert, aki bölcsebb nála.
Jöttek az államférfiak, költők, kézművesek. És Szókratész mindig úgy találta, hogy mindannyian úgy hiszik, hogy bölcsek, de valójában nem azok. A politikusok ok nélkül hiszik bölcsnek magukat, a költők nem tudnak számot adni költeményeikről (vagy ahogy Platón máshol írja: a leírtakhoz nem tudnak szóban hozzátenni semmit, márpedig ez volna a bölcsesség jele), a kézművesek pedig értenek ehhez-ahhoz, de az élet nagy dolgaihoz nem konyítanak, pedig ezt képzelik magukról. Szókratész tehát oda jutott, hogy valóban bölcsebb ezeknél, de csak annyiban, hogy ő legalább tudja magáról, hogy nem tud semmit.
Szókratész bölcsességének jele, hogy elkerüli a csapdát. Nem hiszi el azonnal, hogy ő a legbölcsebb, így nem rombolja le azonnal az isteni véleményt. De az istent sem tartja eleve hazugnak, így nem esik az istentelenség bűnébe. A középutat választja: elindul, hogy megdolgozzon a jóslat igazságáért. Apollón ezt a szellemi küzdelmet bízza rá. Élete átvilágításával juthat el az isteni szó számára érvényes igazságáig. Ez a küzdelemtörténet egyben azt is kijelöli – számunkra, késő utódok számára is –, hogy mit nevezünk bölcsességnek: a soha véget nem érhető önátvilágítást. Az igazi filozófusok aggastyán gyerekek.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
