Amikor az ember gyerekkorában először hallja a zsidó/keresztény tanítást az eredendő bűnről, természetes ösztöne föllázad a tétel ellen. „Már hogyan lennék én eleve bűnös? Mit vétkeztem én azzal, hogy megszülettem? Hagyjanak békén!” És a gyerekhez hasonlóan sok felnőtt keresztény is csak ezt a morális olvasatát látja a dolognak. Márpedig ennek nem sok köze van ahhoz az ontológiai igazsághoz, amit a mondás fölmutat.
Mivel nem vagyok bibliakutató, inkább a görögök felől próbálom megközelíteni a dolgot. A preszókratikus filozófia Anaximandroszának mondását sokan a görög filozófia legrégebbi fennmaradt kijelentésének tartják. A mondat így szól: Ex hón de hé geneszisz eszti toisz uszi kai tén phthorán eisz tauta gineszthai kata to khreón; didonai gar auta dikén kai tiszin alléloisz tész adikiasz kata tén tu khronu taxin.
Ez Anaximandrosz híres mondása, amely magyarul így hangzik: „Ahonnan a dolgok keletkeznek, oda is kell elmúlniuk szükségszerűen; mert jóvátételt és büntetést kell fizetniük egymásnak igazságtalanságuk miatt, az idő rendje szerint”. A létezés tehát igazságtalan. Vajon miért?
A mi világunk a jelenlét világa. Ebben a világban jól körülhatárolt dolgok vesznek körül bennünket. Kontúrja van a létezésnek. A görögök peirarnak mondják a határt, amely körülölel bennünket létezőket, megtartva minket a létben. Csakhogy a napvilág mögött ott homálylik a nemlét, a határtalan birodalma. Anaximandrosz ezt a minden jelenlétet megalapozó birodalmat apeironnak, határtalannak, meghatározatlannak nevezi. Ami ebből a metafizikai Hádészből a jelenlét világába fölmerül, ami tehát létrejön, az azt hiteti el velünk, hogy a létezés birodalma zárt, és magában elegendő. Hogy a fény nem szorul rá a sötétségre.
Ez a létezés gőgje: hübrisz. A hübrisz sértés, amely megtorlást követel. A létezőknek ezért kell büntetést fizetniük létrejöttükért, az idő rendje szerint. A görög világot mítoszok alapozzák meg. (Alapítják, mondja Kerényi Károly.) Mindennek, ami történik, a múltban keresendő az oka. A jóslatok iránti görög érzékenység nem véletlen. A vak görög jós nem cigány asszony: ő nem azt mondja el, hogy talán majd mi lesz, hanem hogy milyen a múlt, a jelen, a jövő. A görög jós egybefogja az idő hármasságát, az ő látása időtlen. Ezért vak. Vakságában nem zavarják a szemét a jelenlét csip-csup eseményei. Ő átlát az evilág forrásvidékére, a homályvilágba. Transzparens, sodródó emberlények között botorkál vakon. Ő a vihar szeme.
A létezők büntetése, az ember eredendő bűne talán jobban érthető volna, ha bűn helyett teherről beszélnénk. De a teher túl enyhe kifejezés, hiszen teljesen morálmentes. A bűn azonban túlságosan morális. A szavak itt kicsorbulnak. Ez is azt jelzi, hogy miközben az anaximandroszi jóvátétel és büntetés kérdését feszegettük, a létezés napvilágáról észrevétlenül átléptünk a lét sötétjébe. A nyelv napvilágáról azonban nincs könnyű sétaút a nyelvsötétbe. Oda csak ugrani lehet. A halálugrás neve: költészet. Esetleg: filozófia.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
