Nem vagyok a vallásosság híve, az agnoszticizmust hirdetem. A vallások közül egyedül az ógörögök hitvilága tud hatni rám, az viszont elemi erővel. A görög istenek az emberi sorsnak olyan kifürkészhetetlen alakítói, akiknek történeteire, a mítoszokra reflektálva az ember egyszersmind önmagára, saját lelki-szellemi helyzetére reflektál. Aki a görög mítoszok világában megmerül, az észreveszi, hogy ezek a mesék saját lelki életének mozzanatait, eseményeit írják le úgy, hogy miközben a reflexió mit sem veszít ontológiai súlyából, a belső történések kollektív-szellemi, sőt, gyakran kozmikus értelemirányt kapnak. Ha Orpheuszt, aki alászállt a holtak birodalmába, hogy kígyómarta szerelmét visszahozza, sikerül lélekben követnünk, vajon nem döbbenünk-e rá, hogy az életben is csak az lehet igazi társunk, akiért a magunk alvilágába szálltunk alá, hogy azután együtt jöjjünk föl a napvilágra?
És nem csak a magunkéba. Hiszen ebben a játékban ketten vagyunk. Mindkettőnknek önmaga mélyén kell megmerülnie, és ott kell találkoznunk. Mintha álmomban találkoznék egy másik álmodóval. A szerelem közös álomterében derül ki, hogy az igazi világossághoz nem napfény kell. Nem felszín, nem reflex. Az a szemfényvesztés világa. Ízlelgessük ezt a szót: szemfényvesztés. Aki szerelmesen rám néz, annak a szeme nem lát, hanem teremt. Saját fényébe öltöztet. Ha ezt a fényt elvesztem, elvesztem.
Hádész neve annyit tesz: a-idész, azaz láthatatlan. De az izzó vaksötétbe hosszú út vezet. Amikor majdani szerelmünk szemébe először nézünk bele – teszem azt, egy költői estünk végeztével, ahol ő föltesz egy kérdést, mi pedig illedelmesen válaszolunk, holott érezzük, hogy most inkább el kellene rohannunk innen kettesben, hogy egy fa gyökerei közé nőtt padon ülve beszélgessük át az éjszakát –, a napvilág kitárja előttünk az első kaput. Belépünk. A második kapu a beszélgetés: honnan jössz, ki vagy, merre tartasz, mi az életed. A második kapun túl már valamivel nehezebb visszafordulni. És a beszélgetés fényködéből lassan kirajzolódik a harmadik kapu: az érintésé. Az érintés ereje megmagyarázhatatlan. A beszélgetés csak elvinni tud idáig, de hogy miképpen, azt maga sem érti. Az érintés útja a csók kapujához visz. Ez a negyedik. Ha nem érezném iszonyú patetikusnak, azt írnám a csókról: két sóhaj, két élet levegője érinti egymást. (Na tessék, csak leírtam.) Az ötödik kapun túl a test Dionüsziája. Itt már nagyon kevés a fény. A szeretkezésben olyan hádészi lények szállnak meg, akikről magunk sem sejtettük, hogy bennünk élnek. A hatodik kapun átlépve teljes létszélességgel rábízom magam a másikra, és megfordítva. Egymás emlékterébe költözünk, átrendezzük a lakást. A reggelinél kivesszük egy halványuló szellem kezéből a kávéskannát, és öntünk magunknak.
A hetedik kapu a visszatérésé. Újra a felszínen, most már együtt. Hiszen a hétköznapi élet is megköveteli a magáét. Orpheusznak nem volt szerencséje, egyedül jött föl. Jusson eszünkbe ez a kudarc. Ha elindulunk a Hét Kapu Útján, soha ne forduljunk hátra. Higgyünk lantunk és dalunk erejében. Hadd ragadjon el a mélység. Máskülönben minek élnénk.
