Ülök a színházban, már leszámoltam előzetes elvárásaimmal, elsodor a darab. Időnként még megfordul a fejemben, hogy a rettenetesen kitartott szenvedés, amelyet némelyik szereplő tanúsít, már-már önironikus, és talán nemcsak számomra, hanem esetleg a rendező is így akarta. Aztán gyorsan leszidom magam: „Ati, megint az előítélet gondolkodott benned, hülye vagy”. Mert itt szó sincs iróniáról. Ez az a robbanószer, amely a korabeli görög közönséget is rendre hazavágta. És ha elég nyitottak vagyunk, bennünket, kései nézőket is lelkünk mélyére küld, mint annak a rendje.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!