időjárás 34°C Ilona 2022. augusztus 18.
logo

Mint annak rendje

VÉGH ATTILA
2022.07.01. 07:20 2022.07.01. 10:24
Mint annak rendje

Néha, bizonyos műalkotásokkal szembesülve furcsa érzés fog el. Hirtelen úgy érzem: már nem én nézem a művet, hanem az néz engem. Ilyen érzésem volt például A nő című film láttán. Az enyhén utópisztikus film főhőse hozzájut egy társszoftverhez. Ez egy barátnő-szimuláció, amely női hangon válaszol minden kérdésre. Beszélgetni lehet vele. Kifinomult, lelkileg érzékeny, megértő a program. Neki mindent el lehet mondani, nem haragszik semmiért. Hősünk emberek helyett egyre inkább csak a programmal beszélget, míg végül beleszeret. (A virtuális barátnő közös pszeudoorgazmusra is képes.) Néztem a filmet, és egyszer csak fölmerült bennem a kérdés: tényleg, mi a szerelem? Mi kell hozzá? Mi a conditio sine qua nonja? Na, ez az a pont, ahol már a film néz engem.

Némileg hasonló élmény volt a Nemzeti Színház Theodórosz Terzopulosz rendezte Bakkhánsnők előadása. A darabra ugyanazzal az előítélet-struktúrával a fejemben ültem be, mint amellyel szoktam. Kifinomult, intellektualizáló (poszt)modern előadást vártam, metaforikus képekkel, szubtilis utalásokkal teletömve. A rendezői önmegvalósítás bűvészmutatványát, a darab Euripidészt megszüntetve megőrző interpretációját.

A nyitókép meg is felelt elvárásomnak. Ahogy fölmegy a nem létező függöny, a trónján ülő Kadmoszt látjuk. Mögötte a falon körülbelül kétszáz darab transzfúziós vérzacskó, szimmetrikus rendbe függesztve. Csövek indulnak belőlük a király teste felé. Kétoldalt két hatalmas fehér palack áll, OXYGEN felirattal. A király óriási vérpókként, a világot éltető és annak vérét szívó vámpírkirályként trónol a sötétség közepén. A vérzsákok négyzethálója olyan, mint az égből nézett sárkányfogvetemény, utalva a város alapításának ősmítoszára. Kadmosz uralmi helyzete azonban valamennyire elfekvő is, intenzív osztály, egy haldokló világ utolsó helytartójának kórterme. Mert az istenekben megrendült a hit, a hagyomány világrendje töredezik.

Csakhogy ami ezek után következik, annak semmi köze sincs ahhoz, amit vártam. A rendező nem saját vízióját akarja ránk tukmálni, hanem megpróbál visszatérni a 2500 évvel ezelőtti görög színjátszáshoz. A tragikus kar tagjai (az orgiasztikus hívők) kimeredt szemmel, tátott szájjal játsszák végig a darabot, a korabeli, Dionüszosz-maszkos előadások világát imitálva. A szereplők hangja is erősen stilizált: mintha a maszk mögül szólnának hozzánk. Ez itt, kérem, az ókori görög színház lelke. Itt nincs semmi, amit vártam. Iszonyú erő árad a színpadról. Telibe kapom Dionüszoszt.

Ülök a színházban, már leszámoltam előzetes elvárásaimmal, elsodor a darab. Időnként még megfordul a fejemben, hogy a rettenetesen kitartott szenvedés, amelyet némelyik szereplő tanúsít, már-már önironikus, és talán nemcsak számomra, hanem esetleg a rendező is így akarta. Aztán gyorsan leszidom magam: „Ati, megint az előítélet gondolkodott benned, hülye vagy”. Mert itt szó sincs iróniáról. Ez az a robbanószer, amely a korabeli görög közönséget is rendre hazavágta. És ha elég nyitottak vagyunk, bennünket, kései nézőket is lelkünk mélyére küld, mint annak a rendje.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)

Merítő

Misztrál

A dosszié összes cikke
Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.