Nagymarosi kertünk végében áll egy kis terméskő ház. Ez az én alkotóházam. Ide menekülök az élet fenyegető mozzanatai – a problémák, a zaj, a család – elől. Ha nem volna ez a menedékház, valakit már biztosan hűvös halomba vágtam volna hűséges fejszémmel.
Valamikor azt terveztem, hogy hatalmas feliratot készítek a homlokzatára: MASZTURBATÓRIUM. Családom nálam megfontoltabb tagjai lebeszéltek róla. Szelídebben meghökkentő hatáselemeket azért így is megfigyelhetünk házikómon. Ajtaján (egy helyi zenés rendezvény helyszínéről ellopott) tábla hirdeti: „Kérjük, lassítson!”
Aki túl gyorsan nyit be ide, nem talál semmit, csak lomokat, egy ágyat, egy kandallót és egy íróasztalt. De a lelassult lelkek itt átélhetik, ahogy belépnek a megszentelt térbe: aurámba. Ezt őrzi a kis ház akkor is, ha nem vagyok itt. A házam én vagyok.
Amikor őszi hajnalon kijövök ide, leülök az íróasztal elé, hogy összeüssek egy verset vagy hogy görög stúdiumaimba merüljek, és meghallom a fölöttünk húzódó égi madárfolyosón vonuló vadludak gágogását, darvak krúgatását, érzem: jól van ez így, ahogy van. A vándormadarak százezer évek óta ugyanígy húznak itt, és én, aki 2500 éves gondolatokba merülten ülök a lassítóházban („lassan ülök” – milyen szép!), tökéletes képnek látom mindezt: gömbnek. Héja a kozmosz évmilliárdos tengerzúgása, aztán az ősz köre, azon belül a vonuló ludak, darvak rétege, végül a mag: a kis ház, a benne ücsörgő ember, a fejében pedig, a mag magjában a régi görögök, akiknek magányosan megidézett világa megint csak a legszélesebbre tárja a képet: az ókor végtelenjébe nyit.
És most itt, a kertvégi idillben hirtelen rádöbbenek: nem mag vagyok, hanem magzat. Michel Onfray írja Az utazás elmélete című kiváló esszékötetében: „Minden test igyekszik megtalálni az elemet, amelyben a legjobban érzi magát, és amely hajdan, még magzati állapotában érzékleteinek és zavaros, de emlékezetes örömeinek vezérelve volt. Mindig létezik vérmérsékletünknek megfelelő földrajz, csak meg kell találnunk.”
Magzati pózomat itt, a zúgó bolygók köre, a vonuló évszakok szélvihara, a vándormadarak tudati mágnesessége alatt, a kertvégi földrajz fedezékében élem újra. Nem mozdulok. Az utazás, a vándorélet sosem érdekelt. A saját ürességüket mindig máshol betölteni igyekvők iránt mély részvétet érzek, de nem érdekelnek. Onfray így folytatja: „A költő az igazi látnok ott, ahol mások beérik az utazó pozíciójával.” Ez szép, de itt, a Lét magzataként már a látnoki pozíció sem cél. Nincs cél, csak az elömlő érzés, hogy most mindenki és minden helyett érzek; nincs itt más, csak a béke, amiről, ha nem volnék velejemig agnosztikus, azt mondanám: mennyei.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
