A felmérésből kiderül, hogy a válaszadók 66 százalékának a klasszikus farsangi szalagos fánk a kedvence, az ezüstérmet – jócskán lemaradva – az amerikai donut szerezte meg a ranglistán 13 százaléknyi szavazattal, míg a ropogós csörögefánk a harmadik helyen végzett. A kutatásban felmerült még az egérkefánk, a képviselőfánk, az eklerfánk és a túrófánk neve is, de ezeket csupán 1-2 ember nevezte meg abszolút kedvencként.
Természetesen az amerikai donut csakis cukormázzal élvezhető, viszont a csokis verzió kétszer olyan népszerű, mint a vaníliás. A szalagos fánk rajongóknak csak a tizede nyilatkozott úgy, hogy ő bizony inkább simán eszi a fánkot, az elsöprő többség valamilyen finom lekvárral szereti megtölteni a farsangi édességet.
Az ízek tekintetében abszolút hagyománykövetők vagyunk, a lekvárok közül az emberek 80 százaléka-a a sárgabarackot választja, mely így megelőzi az eperlekvárt. Egyvalamiben viszont szinte mindenki egyetértett, az otthon készült fánknak nincs párja! A megkérdezettek kétharmada a házi fánkot szereti jobban, míg egyharmada – természetesen az amerikai fánkok rajongói – a boltban kapható verziót részesítik előnyben.
A FARSANGI FÁNK TÖRTÉNETE
A farsangi fánk – bármennyire is hagyományos magyar édességnek tűnik – német gyökerekkel rendelkezik. A bécsiek esküsznek rá, hogy városukban született ez a farsangi édesség, amikor Frau Krapfen pékné egy türelmetlen kuncsaft fejéhez akarta vágni a kenyértésztát, és az véletlenül a tűzhelyen lévő, zsírral teli lábasba pottyant. Valójában már a régi görögök, majd a rómaiak is készítettek zsiradékban kisütött kelt tésztát, amely azóta is megtalálható számos nemzet konyhájában, gondoljunk csak a spanyol fahéjas-cukros-csokiszószos fánkgolyókra vagy éppen az osztrák indiánerre.
Ez utóbbi történelme egyébként tényleg rendelkezik némi magyar szállal. Történt ugyanis, hogy egy magyar arisztokrata, Pálffy Nándor gróf 1813-ban megvette a híres Theater an der Wient, ahol a közönség színházba járási kedvét növelve a szünetekben olyan attrakciókkal szórakoztatták a nézőket (mérsékelt sikerrel), mint egy valódi indián törzsfőnök műlövő és fúvócsőcéllövő művészete. A nézőszám-növekedés híján azonban a gróf végül a szakácsához fordult. Ő állt elő a csokoládéval áthúzott, tejszínhabbal megtöltött fánkgolyók ötletével, amit ingyen osztogattak az indiánshow mellé. A különleges promóció után egész Bécs csak a híres csokoládéval bevont fánkról beszélt, melyet a köznyelvben indiáner fánknak neveztek el.
