Szerencsére egyre kevesebb az angolna a magyar tengerben

A Balatonban élő halfajok negyede idegenhonos, legtöbbjét betelepítették, de néhány példány horgászok közvetítésével, fel nem használt csalihalként juthatott a tóba, míg a folyami géb egy hajó aljára tapadva érkezhetett. A magyar tenger halállományáról Takács Péter halbiológus ad képet.

– A bekerült idegenhonos fajok nagy része nem maradt meg, ilyen például a pisztráng és a lazac, amelyek telepítésével szintén próbálkoztak. Néhány faj jelentős létszámban van jelen és komoly gondot okoz. Ilyen az ezüstkárász, a busa, az amur, a folyami géb, a törpeharcsa vagy a naphal – mondja Takács Péter, a Balatoni ­Limnológiai Intézet tudományos főmunkatársa.

A Balatonban élő idegenhonos halfajok élmezőnyében korábban az angolna is ott volt, 1962 és 1991 között ugyanis 83 millió angolnaivadékot telepítettek a tóba. Az angolnák nem tudnak szaporodni a Balatonban, ezért fokozatosan csökken a számuk, azt azonban senki sem tudja megmondani, hogy mennyi angolna maradt. Takács Péter kollégái a napokban is fogtak néhány példányt. Az angolnával kapcsolatban gyakori vád, hogy a sügér és a kecskerák majdnem eltűnését, illetve a menyhal eltűnését ez a hal okozta. A halbiológus szerint a menyhal érzékeny, ”hideg vízi” faj, a mi klímaövünkön inkább a téli időszakban aktív, így feltételezhető, hogy eltűnésében a tó vízminőségének romlása, illetve a klíma melegedése is szerepet játszott. A sügér a parti öv egyik leggyakoribb halfaja volt sokáig, megfogyatkozásában valóban szerepet játszhatott az angolna, mert utóbbi a parti régió kőszórásainak üregeibe is utána tudott menni, ahol addig a balatoni ragadozók elől el tudtak bújni. Emiatt a sügér – ami mostanság már újra közönséges faj a parti régióban – olyan szinten megfogyatkozott a nyolcvanas évek végére, hogy a szakemberek azon gondolkodtak, honnan tudják majd visszatelepíteni.

A kecskerák újra megjelenése már nehezebb kérdés, ugyanis a hatvanas évektől egészen az utolsó néhány évig nincs róla adat, még a vízgyűjtőn lévő patakokban sem találtak példányt – aztán hirtelen több helyről is előkerült. Nem zárható ki, hogy nem a tó vízgyűjtőjén megmaradt állományai terjedtek szét és szaporodtak fel, hanem máshonnan (a balatoni vízgyűjtőn kívülről) lett újratelepítve, mint ahogyan a menyhalat is újratelepítették.

– Busát utoljára hivatalosan 1983-ban telepítettek a Balatonba. Elképzelhető, hogy ez a hal szaporodik is az állóvízben, de véleményünk szerint a jelentősebb utánpótlási forrásuknak a déli befolyókra épített halastavak tekinthetők. Főleg a halastavak őszi lehalászásakor, illetve haváriák esetén (töltésszakadás) szökhettek ki változó egyedszámban – tájékoztat Takács Péter. Úgy tűnik, hogy az utóbbi években egyre jobban figyelnek a tógazdák arra, hogy minél kevesebb haluk szaladjon le a Balatonba a lehalászáskor, így valószínűsíthető, hogy a tó busaállománya csökkenni fog. Bár, mivel hosszú életű fajról van szó, ez nem egyik napról a másikra következik be.

A messze földön ismert balatoni ponty szaporodásához a zöldár során (május–június) frissen elöntött, növényzettel (fűvel) borított, sekély, könnyen felmelegedő víz kell. Amióta rögzítették a tó vízszintjét és levágták róla az addig ivadékbölcsőként is szolgáló berekterületeket, a pontyok nem igazán találnak megfelelő ívóhelyet. Azt nem lehet kimondani hogy biztosan nem szaporodik, de sokkal kevesebb helyen tudja ezt megtenni, mint a szabályozások előtt, így az utánpótlása is kevesebb, mint kellene. Ha nem telepítenék évente újra az állományt, néhány év alatt elfogyna a ponty a tóból. (Most a Balatoni Halgazdálkodási Zrt. évi 350-400 [!] tonna pontyot rak a tóba, aminek kilencven százalékát még az évben visszafogják a horgászok.)

Érdekes kérdés, hogyan férnek meg egymás mellett őshonos és nem őshonos (inváziós?) fajok. Annak ellenére, hogy számos idegenhonos faj is megjelent a területen, a tó halállományainak fajgazdagsága csökkent az utóbbi hatvan-hetven évben. Manapság olyan harminc körüli a tó fajkészlete, és 22-23 fajról beszélhetünk, ami szaporodik is. Ez nem tekinthető túl soknak, különösen, ha összehasonlítjuk a teljes magyar halfaunával (összesen nyolcvan-kilencven fajt tartunk számon), de a balatoni vízgyűjtő kis vízfolyásaiból is 37 fajt mutattak ki tavaly. – Ha belegondolunk, hogy a Balaton nem nyújt túl sokféle élőhelyet, nem olyan meglepő, hogy maga a tó nem különösebben mondható fajgazdagnak – tájékoztat a halbiológus, aki szerint a balatoni élővilág védelmében szabályozni kellene a vízgyűjtőn lévő termelő tavak üzemrendjét. Azok vize a befolyókon keresztül a Balatonba kerül, az elfolyó vizükkel pedig olyan fajok kerülhetnek a tóba, amik károsíthatják annak élővilágát. A Balaton vízminőségét, a tó halállományait is csak úgy lehet megóvni, esetleg javítani, ha vízgyűjtő léptékben gondolkodunk.