„A régen óhajtva várt pillanat, hogy seregeink a’ hazánkat meg támadott ellenséggel összeütközzenek: tegnap meg érkezett – nem kevés aggodalommal teltünk el a’ kimenetel felöl, tekintve seregeink csekélyebb számát, melynek nagy része még gyakorlatlan, ’s a’ a fegyverrel sem tud bánni, ’s több más, a’ tisztelt ház elött is tudva lehető körülményeknél fogva – És annál nagyobb volt hazafiui örömünk, melyet a’ kimenetel keltett bennünk – a’ kétszernél nagyobb számu ellenséget, minden pontokon visszaverték seregeink, különbséget tenni nem lehet, kiemelést érdemelnek minden esetre a’ még alig gyakorlott Pesti, Borsódi és kivált a’ Tolnai önkénytesek, kik hősileg viselték magokat, igen sok kárt téve az ellenség közt, ’s annak tüzét, bár soraikbol sokan elhullottak, és sebesültek meg – bámulatos hideg vérrel ki állották, ’s a’ Perczel Sándor [a Tolna megyei önkéntes nemzetőrzászlóalj századosa] vezénylete alatti csapat, ’a fővezér méltánylat nyilatkozatát érdemelte meg – meg emlitendő még a’ tüzérség általában különösen az 5-ik ezredbéli – ’s ezeknek parancsnoka, Jungvirth [a bécsi születésű Karl Jungwirth hadnagy a császári királyi 5. Bervaldo tüzérezred egyik ütegének parancsoka volt], ezen osztályt a’ nemzet hálájáról biztositottuk is a’ csatatéren. E’ napnak eredménye lett, hogy az ellenség nyakra főre a’ hegyekbe huzódott fel, minden irányban – ’s a’ csatatér a’ miénk maradt.”