1849: Ott lobog a nemzeti trikolor. Éljen a honvéd!

Az ország kormányzójának. Pesten, május 21-ikén, reggel 6 órakor, 1849.

Tegnap, éjfél előtti 11 órától kezdve mostanáig, folyvást tart az ostromlás; ágyú kevés, de annál sűrűbben, sőt úgyszólván szakadatlanul puskaropogások hallatszanak.

Ép e pillanatban hallom, hogy a nemzeti zászló látszik a Sándorházon. Isten segíts!

7 órakor. A Dunapartról jövök Hajnik Pál barátommal.

A fegyvertár és a Sándor-ház között a háromszinű zászlót lobogtatják honvédeink. Az ágyúk már nem szólanak, csak a puska ropog. Fenn a várban makacs utczaharcz foly. Csak a nádorkertben láttunk még két fehérszíjast, a többi a várfokról már elpusztult. Len a palliszádok s a hídfő is kezünkben. Nem sokára, úgy hisszük, urai leszünk a várnak.

Reggeli 11 órakor. Budavára a miénk! Hét és fél órakor teljes diadalt vívott ki a magyar. Átmentünk a várba, nem tudván, hogy állanak ott a dolgok, mert örökös puskalövések hallatszottak még, s ime örömlövődözés volt.

Hentzi sebesülten fekszik, az orvos 24 órai életet ígért neki.

A hidat fel akarták vettetni, bizonyos Auer ezredesé a herostratosi dicsőség, de csak kevéssé rongálta meg, s hamar helyre fog igazíttatni. Most is át lehet járni.

Tömérdek halottat láttunk az ellenségtől, a többi fogoly. Az ágyúk, municzió, mind épen találtattak. A honvédek tombolnak örömükben. Czuczorhoz bementünk s áthíttuk Pestre.

Csak most tudjuk még, mily feladat volt a várat ostrommal bevenni. Igen jól volt megerősítve. Budavárnak bevétele egyike a legdicsőbb haditettnek. Éljen Görgei! Éljenek a honvédek!

Délután többet, most sietünk futárt indítani. E tudósítást Hajnikkal együtt írjuk alá, mert együtt akarunk hírvivői lenni Buda bevételének.

Irányi Dániel, t. h. kormánybiztos. Hajnik Pál, rendosztályfőnök.

*

Mikor feltűnt a Ceccopieri-ezred első fehér zászlója, Ludvigh örvendezve fordult Görgeihez.

– Úgy látszik, kapitulálnak. Fehér zászló leng a bástyán.

Görgei tábori-látcsövével odatekint.

– Igaz, fehér zászló – bólint fejével anélkül, hogy az örömnek csak egy szikrája derítené fel sápadt arczát.

– Megírhatom Debreczenbe, hogy a vár bevétetett? – kérdezte Ludvigh.

– Emlékszik ön Melasra Marengónál? Ön megteheti, én még nem.

Öt óra lehetett. A felkelő nap első sugarai áradtak szét erdőn, mezőn.

– Ott, ott! – mond Görgei pillanatra kigyúlt arczczal, – ott lobog a nemzeti trikolor. Éljen a honvéd!

Aztán megint csak elkomorodott.

Kevés vártatva a Rákóczy-indulónak elmosódó halk ütemeit hozta a szellő. Majd úgy tetszett, mint éljeneznének.

– Éljenekkel még nem vettek be várat, – jegyezte meg a vezér boszusan.

Csakhamar lóra ül, s tisztjei kíséretében fölsiet a várba. Itt Máriássy fogadja, s rövid jelentést tesz néki a történtekről.

– Ah, mi hasznunk az egészből? – szól elutasitólag.

S borús arczczal, közönyösen tovább halad, mintha nem érdekelné az egész dolog.

De amint meglátja az ujjongó honvédeket, amint fölzúg körülötte az üdvözlő „éljen”: lassanként eltűnik arczáról a komorság.

[…] Legelőször is egy barnaarczu, czingár közhonvédhez lép.

– Miféle lyuk az a köpönyegeden?

– Golyó furta keresztül.

– Jól van. Ez az érdemjel majd csak eltakarja, – s eközben feltűzi mellére az ezüstkoszorút. De ügyelj köpönyegedre, – folytatja tovább, – mert ha minden lyukra érdemjelet tűzök, furcsán fogsz kinézni.

Aztán egy másik honvédhez fordul. A fiú karja fel van kötve.

– Hol kaptad e sebet?

– A fehérvári rondellánál.

– Ez legyen sebedre a gyógyító ír – s szintén érdemjelet tűz a mellére.

S ez igy megyen sorba. Mindenkihez van elismerő, buzdító szava, íme, ezért ragaszkodtak Görgeihez annyira katonái.

[…] Görgei estefelé Hentzit látogatta meg. A fogoly várparancsnok ekkor még öntudatánál volt.

– Kiván-e a tábornok úr családjára vonatkozólag intézkedni? – kérdezte tőle szánó részvéttel.

– Mikor a várba zárkóztam, minden dolgomat elvégeztem, – válaszolt elutasítólag Hentzi.

Ezek valának utolsó szavai. Csakhamar elvesztette eszméletét. S éjfél után egy órakor nagy kínok közt meghalt. Illő temetéséről Görgei gondoskodott.

A közönség öröme leírhatatlan. Késő éjszakáig ezer, meg ezer ember tolong a várban, nézve az ostrom pusztításait.

(Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharcz története, 1894)

Május 21-e a magyar honvédelem napja. 1849-ben e napon foglalta vissza Buda várát Görgey Artúr csapataival. A honvédelem (korábban fegyveres erők) napját szeptember 29-én, a pákozdi csata napján ünnepeltük. Hogy a magyar kormány 1992-ben májusra helyezte át az ünnepet, annak pontos indokai nem ismertek, de közöttük lehetett az is, hogy javítani kívántuk kapcsolatainkat az önálló Horvátországgal.