A Kádár-rendszer vérben született. Idegen tankok lánctalpai, leszámolás és politikai gyilkosságok sora teremtette meg az MSZMP hatalmának alapját, de erre nem lehetett legitimitást, vagyis társadalmi elfogadottságot építeni.
Ezért a rendszer konszolidált: új hatalomtechnikai eszközöket alkalmazva altatta el a nemzet ellenállását, törte meg a gerinceket, fojtotta el már csírájában az elégedetlenkedő hangokat. Ez volt a „gulyáskommunizmus” erjedő és mindent lealjasító világa, amely alól 1989. január 28-án hullott ki az utolsó ideológiai támasz. Pozsgay Imre államminiszter egy rádióinterjúban népfelkelésnek minősítette a nemzet történetének egyik legfényesebb pillanatát, az eddig tabuként kezelt 1956-os forradalmat. Sokan puccsként értékelték a váratlan bejelentést, amelyre egy ország kapta fel a fejét, ugyanis a meghatározás nem szemantikai probléma volt, hanem egzisztenciális kérdés: a párt hatalmának jogosságát kérdőjelezte meg ez az egyetlen szó.
Már 1956 novemberében, a szabadságharc leverésének másnapján versenyfutás indult a párt számára megfelelő fogalmak kanonizálásáért: a nép jogos felháborodását jelentő népfelkeléstől az ellenforradalomig rövid volt az út. December elején a kormány kinyilatkoztatta, hogy októberben ellenforradalom történt, az események értelmezéséből kizárt mindenféle árnyalatot, ezzel meghatározta és behatárolta az elkövetkező évtizedek politikai gondolkodását, megrajzolta a közbeszéd korlátait. Kádárnak szüksége volt a radikális értelmezésre, hiszen enélkül nem tudta volna politikailag alátámasztani a megtorlás időszakát. Hiába keresett kiegyezést a munkássággal és a vidéki emberekkel, azok nem tudták megbocsájtani árulását, így nem maradt más út számára, mint a véres leszámolás. Ezt viszont egy magát törvényesnek tekintő – ennek látszatát elhitetni akaró – hatalom csak akkor teheti meg, ha országában a rend, a törvények, az állam, a társadalom ellen törtek, vagyis ellenforradalom tombolt. Az érvelés természetesen gyenge lábakon állt, hiszen ’56-ban egy szinte egyedülálló nemzeti egység formálódott a közös ellenséggel szemben, és az emberek emlékeit, érzéseit nem lehetett szómágiával kitörölni. Éppen ezért vált tabuvá a szabadságharc. A konszolidáció, a viszonylagos jólét ára az volt, hogy hallgatni kellett a legszentebb dologról, ami a magyar lelket magyarrá tette. Aki ezt a kimondatlan közmegegyezést megszegte, megismerte a „puhának” hazudott diktatúra valódi arcát is.