A Kádár-rendszer vérben született. Idegen tankok lánctalpai, leszámolás és politikai gyilkosságok sora teremtette meg az MSZMP hatalmának alapját, de erre nem lehetett legitimitást, vagyis társadalmi elfogadottságot építeni.
Ezért a rendszer konszolidált: új hatalomtechnikai eszközöket alkalmazva altatta el a nemzet ellenállását, törte meg a gerinceket, fojtotta el már csírájában az elégedetlenkedő hangokat. Ez volt a „gulyáskommunizmus” erjedő és mindent lealjasító világa, amely alól 1989. január 28-án hullott ki az utolsó ideológiai támasz. Pozsgay Imre államminiszter egy rádióinterjúban népfelkelésnek minősítette a nemzet történetének egyik legfényesebb pillanatát, az eddig tabuként kezelt 1956-os forradalmat. Sokan puccsként értékelték a váratlan bejelentést, amelyre egy ország kapta fel a fejét, ugyanis a meghatározás nem szemantikai probléma volt, hanem egzisztenciális kérdés: a párt hatalmának jogosságát kérdőjelezte meg ez az egyetlen szó.
Már 1956 novemberében, a szabadságharc leverésének másnapján versenyfutás indult a párt számára megfelelő fogalmak kanonizálásáért: a nép jogos felháborodását jelentő népfelkeléstől az ellenforradalomig rövid volt az út. December elején a kormány kinyilatkoztatta, hogy októberben ellenforradalom történt, az események értelmezéséből kizárt mindenféle árnyalatot, ezzel meghatározta és behatárolta az elkövetkező évtizedek politikai gondolkodását, megrajzolta a közbeszéd korlátait. Kádárnak szüksége volt a radikális értelmezésre, hiszen enélkül nem tudta volna politikailag alátámasztani a megtorlás időszakát. Hiába keresett kiegyezést a munkássággal és a vidéki emberekkel, azok nem tudták megbocsájtani árulását, így nem maradt más út számára, mint a véres leszámolás. Ezt viszont egy magát törvényesnek tekintő – ennek látszatát elhitetni akaró – hatalom csak akkor teheti meg, ha országában a rend, a törvények, az állam, a társadalom ellen törtek, vagyis ellenforradalom tombolt. Az érvelés természetesen gyenge lábakon állt, hiszen ’56-ban egy szinte egyedülálló nemzeti egység formálódott a közös ellenséggel szemben, és az emberek emlékeit, érzéseit nem lehetett szómágiával kitörölni. Éppen ezért vált tabuvá a szabadságharc. A konszolidáció, a viszonylagos jólét ára az volt, hogy hallgatni kellett a legszentebb dologról, ami a magyar lelket magyarrá tette. Aki ezt a kimondatlan közmegegyezést megszegte, megismerte a „puhának” hazudott diktatúra valódi arcát is.
A nyolcvanas évek második fele gyors összeomlást hozott. Kádár képtelen volt alkalmazkodni a Moszkvából fújó új szelekhez – szemben a pártvezetők egy éberebb csoportjával, akik felismerték, hogy a legitimációs pillérek sorra hullanak ki Kádár rendszere alól, új kommunikációra van tehát szükség, ha át akarják menteni hatalmukat. A formálódó párton kívüli ellenzék önmeghatározását elsősorban az 1956-hoz való viszonyulás adta, és ez komoly veszélyt jelentett a regnáló pártra, hiszen legitimációjukat kérdőjelezte meg már önmagában a forradalom emlegetése is. Tudták, hogy újra kell értékelni az eddig legfeljebb csak „sajnálatos októberi eseményekként” emlegetett időszakot, számot kell vetni Nagy Imre kivégzésével, de ezt addig nem lehet megtenni, amíg Kádár áll a párt élén. Az 1988. májusi pártértekezleten eltávolították székéből, egy semmitmondó elnöki tisztséget kínáltak fel számára, majd megkezdték a párt hivatalos „pálfordulásának” előkészítését.
A fokozódó társadalmi nyomás miatt Nagy Imre temetésének kérdését nem lehetett tovább halogatni, de a Grósz Károly vezette állampárt igyekezett ezt kegyeleti gesztusként kezelni, és elválasztani 1956 értékelésétől. Reménytelen próbálkozás volt. Nagy Imre földi maradványai felkutatásának és méltó eltemetésének engedélyezése feltartóztathatatlanul vonta maga után a felelősség kérdését, ezáltal annak tisztázását, hogy mi történt itt 1956. október 23. és november 4. között. Nem lehetett már meggátolni a politikai rehabilitáció követelését, és ezzel együtt annak a szükségszerű dilemmának a megválaszolását: ha Nagy Imre ártatlan, akkor ki a bűnös? Hatalmas volt a tét. A többpártrendszerre készülő MSZMP át kívánta menteni hatalmát, az új rendben is meghatározó erő akart maradni, pengeélen táncolt tehát. Csak úgy volt esélye a túlélésre, ha ő maga írja meg 1956 legújabb narratíváját, ha a kanonizálás befolyásoló ereje továbbra is kommunista monopólium marad. A mesterterv a reformkommunista Nagy Imre-kép felépítése volt, a párt reformista hagyományainak hangoztatása és kidomborítása, szemben a nemzeti szuverenitást követelő és antikommunista jelszavakat hangoztató forradalmárok, pesti srácok emlegetésével és piedesztálra emelésével.
1988 nyarán a párt életre hívott egy bizottságot Pozsgay Imre vezetésével, amely a párt reformprogramjának kidolgozásáért felelt. Ennek egyik csoportja, az úgynevezett Történelmi Albizottság azt a feladatot kapta, hogy értékelje újra 1956-ot. 1989 januárjára készült el a hivatalos jelentés, amely a népfelkelés kifejezést javasolta a pártvezetésnek. A jelentés elfogadása a Központi Bizottság hatáskörébe tartozott volna, de a kétesélyes végeredményt Pozsgay „megpuccsolta”, nyilatkozatával esélyt sem adott az elutasításra.
1989. január 27-én lezárták az albizottság munkáját és sajtótájékoztatót tartottak. Pozsgay a semmitmondó bejelentés után a Kossuth rádió két munkatársát félrehívta, és egy interjú keretében ismertette a bizottság álláspontját: „…ez a bizottság, a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt. Egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek” – hangzott el az akkor földindulásnak ható kijelentés. A felvétel bemutatását másnap délutánra tervezték, addig Pozsgay szigorú titoktartást kért a riporterektől. Az egyetlen felsőbb hatalom, aki megakadályozhatta volna a nyilatkozat közzétételét, Grósz Károly volt, de ő másnap reggel hivatalos útra indult Davosba.
A bejelentés váratlanul érte a közvéleményt, sokaknak a Kádár-rendszer vége ekkor került belátható közelségbe. Az MSZMP reformista szárnya előnyt kovácsolt a történtekből: pozicionálták magukat a választásra készülődő pártok sorában, ugyanis 1956 átértékelése átlendítette az állampártot a legnagyobb nehézségen, a múlttal való le- és elszámolásban, utat nyitott a társadalmi konszenzus előtt és lehetőséget teremtett Nagy Imre és társai temetésére. Hozzájárult az átmenet békés levezényléséhez is.
A szerző Borvendég Zsuzsanna magyar történész
Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet honlapján érhető el.
Borítókép: Parlament, az Országgyűlés ülése, Pozsgay Imre és Horn Gyula (Fotó: Szalay Zoltán/Fortepan)
