A magyar jakobinusok szervezkedése a 18. század végi Magyarország sokáig legjelentősebbnek ítélt eseménye volt. Néhányan olyan nagyra becsülték jelentőségét, hogy történelmi korszakhatárként tekintettek az öt magyar jakobinus vezető kivégzésére. Kétség sem férhet a szervezkedésben résztvevők többségének jószándéka és hazafisága iránt. Valóban jobbítani akartak az országon, őszinte és mély hazaszeretet, nemzetféltő aggódás vezette őket.
Az egész szervezet központjában azonban egy olyan kétes erkölcsű figura, Martinovics Ignác állt, aki máig megosztja az utókort.
Martinovics Ignác balkáni eredetű családból származott. Családja Csernojevics Arzén ipeki pátriárka, majd szentendrei metropolita vezetésével a 17-18. század fordulóján a törökök elől Magyarországra menekült délszláv népességgel érkezett. Feltehetően Buda környékén telepedhettek le, mert Ignác apja, Mátyás egy budai polgárlányt, Poppini Máriát vett feleségül. Két lányuk és négy fiuk született, de a katonaként szolgáló apa 1762. július 18-án a hétéves háború harcai során szerzett sebesülésébe belehalt, így a gyerekek korán árvák maradtak. Az anya szerény családi vagyonából nevelte gyermekeit. Ignác 1755. július 20-án született Pesten. Jó iskolába járt, a pesti piaristáknál tanult, majd 16 évesen belépett a ferences rendbe, 1773-ban szerzetesi fogadalmat tett, 1778 októberében áldozópappá szentelték. Teológiai és bölcsészeti doktori címét Budán szerezte.
A rendkívül tehetséges, hatalmas műveltségű, több nyelven beszélő ifjú szerzetestanár nehezen bírta a szerzetesi élet kötöttségeit.
Társaival és elöljáróival gyakran összetűzésbe keveredett, 1774-ben kérte a rendből való elbocsátását, de kérvényét végül visszavonta. Rendje 1780-ban a Délvidékre Bródba helyezte tanítani, de nagybátyja, Poppini János, a 39. gyalogezred őrnagya, későbbi tábornok segítségével 1781-ben tábori kápláni beosztást kapott a bukovinai Cseronvitzban. Nem sok időt töltött a hadseregnél, mert megismerkedett Ignacy Potocki gróffal (1750-1809), aki európai körútra invitálta. Bejárta Franciaországot, Svájcot, Angliát és Németországot, majd Lembergben telepedett le. Rövidesen – szabadkőművesi összeköttetései révén – elérte, hogy II. József 1783-ban a hamarosan egyetemmé alakuló lembergi főiskolán a természettan professzorává nevezze ki. Ekkor kilépett rendjéből és világi pappá lett.
A lembergi évei alatt ismét kiütköztek személyiségének nehézségei. Lassacskán mindenkivel konfliktusba keveredett.