VIII. Kelemen pápa unokaöccsének magyarországi végzete

Miért vesztette életét, és hogyan alakult Gianfrancesco Aldobrandini római, valamint a kanizsai emlékezete?

Forrás: Magyarságkutató Intézet2021. 09. 17. 8:26
Gianfrancesco Aldobrandini szobra a Capitoliumi Múzeumok épületében a Palazzo dei Conservatori egyik termében (a szerző felvétele)
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

1600-ban az oszmán hadak hosszú ostrom után elfoglalták a magyar végvárrendszer egyik legfontosabb erősségét, Kanizsát. A vár eleste nagy nemzetközi visszhangot váltott ki, és hamar nekiálltak szervezni a vár visszafoglalására küldendő hadsereget. A korabeli itáliai gondolkodók számára Kanizsa oszmán kézre kerülése érzékeny veszteségnek számított, ugyanis felfogásuk szerint amellett, hogy a Balaton és a Dráva közti határt őrző vár a Nyugat-Dunántúlt és Stájerországot is védte, az Appennini-félsziget egyik fontos előbástyája volt. VIII. Kelemen így 1601-ben ismét jelentős sereget küldött Gianfrancesco vezetésével a Kárpát-medencébe. A hadvezérnek nem kis érdemei voltak abban, hogy Rudolf császár elképzeléseivel is szembemenve e sereg Kanizsa ellen indult.

Gianfrancesco Aldobrandini sírja a római Santa Maria in Ara Coeli templomban (a szerző felvétele)

A katonáiról mindig gondoskodó, megfontolt hadvezér azonban sohasem láthatta meg a kanizsai vár falait, ugyanis a felvonulás során, szeptember elején megbetegedett, és miközben csapatai tovább haladtak, ő Varasdon maradt. Az állapota nem javult, így 14-én felvette az utolsó kenetet, tudata zavaros lett, s végül 17-én elhalálozott. A pápa csak később értesült unokaöccse állapotáról, és szeptember 24-én így írt: "Szívünket éles fájdalom nyila szegezte át unokaöcsénk reménytelen állapotának hírére [...], de megnyugszunk abban, amit az Úr rendel és ha őt magához vennie tetszik, irgalmasságába ajánljuk lelkét." Testét bebalzsamozva Rómába küldték, ahol már szeptember 26-án tudtak a haláláról. Hosszú út után 1602. január 3-án ért a test az Örök Városba. Pietro Aldobrandini bíboros processzióval várta a menetet a Piazza del Popolo-nál, majd a későbbiekben a város több templomában is gyászszertartásokat tartottak. Nagy ünnepségek közepette a teljes bíborosi kollégium részvételével temették el és díszes sírt kapott a Capitoliumon álló Santa Maria in Ara Coeli templom San Francesco Solano kápolnájában. A síremléken olvasható felirat megemlékezik Kanizsa ostromáról is. Aldobrandini fontosságát jól mutatja, hogy a domb túloldalán, a Capitoliumi Múzeumok épületében a Palazzo dei Conservatori egyik termében 1602-ben felállították az ókori római hadvezért mintázó szobrát. Szintén az Ara Coeli templomban, a San Girolamo kápolnában kapott helyet egy másik Kanizsa alatt harcoló római Flaminio Delfini sírja, aki Aldobrandini halálát követően a pápai csapatok parancsnokaként vett részt Kanizsa ostromában. 1605-ben Delfini az arcképét ábrázoló festménnyel díszített emléktáblát kapott Aldobrandini szobra mellett a Sala dei Capitani falán.

Flaminio Delfini mellképe a Capitoliumi Múzeumok épületében a Palazzo dei Conservatori egyik termében, valamint emlékműve a Capitoliumi Múzeumok épületében a Palazzo dei Conservatori egyik termében (a szerző felvétele)

Aldobrandini szobrának egy nagykanizsai vonatkozása is van. Az 1930-as években Krátky István polgármester és Makoviczky Gyula, valamint Banfi Florio vezetésével a vár területén ásatásokat folytattak, és egy emlékparkot kívántak létrehozni. A Hősök ligetének egyik legfőbb éke lett volna a római Aldobrandini-szobor másolata. A szervezés nagy erőkkel indult meg, és országos figyelem kísérte. A szoboravatást nagy ünnepség mellett 1937-re tervezték, ám végül 1940-re napolták el, amikor is a világháború elsodorta ezt a kezdeményezért is.

A terv ezt követően a feledés homályába merült, pedig ha sikerült volna Krátky István e nagy tervét megvalósítani, az nem csak Kanizsa, hanem az olasz-magyar kapcsolatok tekintetében is maradandó emlékként vonult volna be a történelembe. Szerencsénkre azonban Marcus Aurelius Kosztolányi Dezső által megénekelt szobrától nem messze Aldobrandini márvány szemei ma is büszkén tekintenek le a Capitoliumi Múzeumok látogatóira, várva azt az időt, amikor az utókor Krátky nagy álmának eleget téve olyan méltó emléket állít neki és keresztény seregének, ahol „a dicsőséges ősök késői unokái méltóképpen kívánnak áldozni a hős apák emlékének”.

A szerző Kanász Viktor, a Történeti Kutatóközpont tudományos segédmunkatársa

Az eredeti cikket ITT érheti el.

Borítókép: A szerző felvétele

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.