A zsiványpecsenye nem a kifinomult konyhatechnika diadala. „Tudománya az, hogy egy hosszú fanyársra egy darab marhahús, egy darab szalonna, egy darab disznóhús kerül.” – írta Jókai Mór. Mégis, érdemes picit elmerülni hazai történetében.
A zsiványpecsenye nyomában
A régi újságokat lapozgatva feltűnik, hogy a zsiványpecsenye szinte mindig ott van a kirándulások fénypontjaként. 1854-ben a Divatcsarnok egy mátrai kirándulást idézett fel:
Tüzet szítottunk az árnyékos tölgyek alatt… felhuzogatván a helyben készített hosszú fanyársakra a hús- és szalonnaszeleteket, melyekből a jóízű zsiványpecsenye alakult.
Néhány évtizeddel később, 1894-ben Borszékről írják:
Egyik legkedvesebb mulatsága a közönségnek a majálisozás, ami abból áll, hogy kisebb-nagyobb társaság kirándul a környék valamelyik szép pontjára, visznek magukkal húst, szalonnát, és sütik nyárson a zsiványpecsenyét…
1903-ban az Erdély című lap egy másik kirándulásról tudósított:
Visszatérőben egy tisztáson már vártak ránk a helybeli hölgyek, sült már nyárson a sok zsiványpecsenye. Volt méhsör, méz, túró stb.
Ezek a régi beszámolók többet mondanak a korszak szabadidős tevékenységeiről, mint egy egész társadalomtörténeti tanulmány. Láthatjuk, a nyár egykor nem fesztiválokat és wellnesshétvégéket jelentett, hanem gyalogtúrákat, pokrócokat, kulacsokat és tüzet, de elsősorban: közös sütögetést, közösségi élményt. A leírásból ugyanúgy előbújik a nyári Magyarország, mint egy régi festményről, forrásvízzel, tölgyerdővel és a füst illatával.
A tűz körül született közösség
A szabad tűzön sütés persze jóval régebbi hagyomány. A néprajzkutatók szerint a modern kiránduló, amikor nyársat farag és tüzet rak, valójában nagyon ősi mozdulatokat ismétel meg.
