Anarchista tanári század 

Nem tudom, ki hallott már a hangadó pedagógusok századáról. Bizonyára ebben a formában senki, ugyanis az igazi nevük Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete. Lehetnek pár százan (ezren), és nem is demokraták, sokkal inkább anarchisták, akik az iskolai nevelés helyett hangoskodásból, a rend és a fegyelem megbontásából, a felsőbb utasítások, rendeletek, röviden az oktatásirányítás elleni politizálásból (uszításból) akarnak hírnevet, illetve megélhetést.

Legutóbbi partizánakciójuk Kásler Miklós bejelentése után zajlott, mely szerint egy korábbi kormánydöntés értelmében az ország négyszáz hátrányos helyzetű településén dolgozó, mintegy 10 500 pedagógus, illetve segítő munkatársaik egyszeri bruttó ötszázezer forintos elismerésben részesülnek. Az örömhír – nehogy már az legyen – annyira felbosszantotta a hangadók századát, hogy azonnal előugrottak a demokrácia csalitosából, és nyílt tüzet nyitottak: „Kásler bejelentése megtéveszti a közvéleményt, közönséges népvakítás, mert az a pénz senkinek sem jár automatikusan, arra pályázni kell. Különben sem varázslatokra, hanem valódi bérfejlesztésre lenne szükség.”

Mi lehetett ennek a magyar pedagógus társadalomban törpe minoritásnak, a PDSZ-nek az igazi célja? Először az, nehogy már nyugodt és békés legyen az idei tanévnyitó, másodszor, ha „ezek” (a Fidesz-kormány) adnak olykor némi elismerést, akkor is összekacsintanak a háttérben, és lopnak tovább, harmadszor pedig összeharagítani azokat a tanárokat, akik nem kapnak (Budapest és fejlettebb települések) azokkal a tanárokkal, akik viszont kapnak. Mi más lehetne egy felelős pedagógus-szakszervezet igazi célja, ha nem ez!

Még akkor is, ha hazug és uszító villámcsődületükre azonnal megjelent a hivatalos reakció: „A PDSZ megint és ismét félrevezette a közvéleményt, egyetlen pedagógusnak sem kell pályáznia és pluszfeladatokat vállalnia ezért az anyagi elismerésért.”

Miért csinálják mégis? Mert nem az oktatás, nem a tanári eskü, hanem az állandó ellenállás, a vezetés állandó politikai támadása a hivatásuk, mondhatom úgy is: ők, a PDSZ az SZDSZ egyik maradványa. Amíg a Pető Iván-os, a Magyar Bálint-os, meg a Kuncze Gábor-os gazdatest ki nem múlt, addig kuncogva ellakmároztak a hátán. Most viszont, hogy életben maradjanak, olyan bődületesen kell cincogni, mintha a PDSZ legalább oroszlán lenne. Nem az!

Szánalmasak, de idegesítőek is egyben, mert ők azok, akik állandóan hangoztatják: nincs önállóságuk, sőt az önálló tanár ellensége a rendszernek, a történelem- és a magyartankönyvek túlságosan hazafiasak, lásd Wass Albert, Herczeg Ferenc, aztán többféle tankönyv kellene, hogy tudjanak szabadon választani, mert az ingyenes egyoldalú, végül a tanuló, a tanár meg a szülő totális szabadságban akarnak élni, röviden: minden, ami van, az rossz.

Mindezeknek az esszenciája pedig a hangadó pedagógusok századának Ne dolgozz ingyen! című oldalán mint egyértelmű ars poetica a következőképpen tör elő: „A PDSZ politizál! Kutya kötelessége, hogy politizáljon. Ezért létezik.” Politizáljon – tanítani sem ártana –, de ne anarchista módon tegye, azaz alaptalanul ne rágalmazzon, szidalmazzon, ne bontsa meg a rendet, a fegyelmet a szülő, a gyerek és a többi pedagógus fejében, főként pedig ne hazudtoljon meg senkit, ha nincs igaza. Ne csak azért létezzen, hogy ártson!

Különben pedig a kutya dolga, hogy ugasson, a karaváné meg, hogy haladjon.