Élőlánc a végtelenbe

Élőlánc a Vas utcától a Parlamentig? Miért vagytok kicsinyhitűek?

Fotó: Bach Máté

Élőlánc a Vas utcától a Parlamentig? Miért vagytok kicsinyhitűek?

Sokkal-sokkal nagyobb a ti élőláncotok. Összeér a jelenben a BLM „aktivistákkal” Amerikában, de összeér a múlttal is, elér egészen 1968-ig. Majdnem végtelen a ti élőláncotok, ugyanis nincs semmi új, sohasem.

Ott fogjátok a ’68-as kezeket – mind a ti kezeitek…

Párizs már lángokban.

Elbarikádoztátok a nanterre-i fakultást, mert elégedetlenek voltatok a körülményekkel. Úgy is, mint túlzsúfoltság, rossz felszerelés, miegyéb. Aztán hamarosan csatlakozott a Sorbonne is, és lett tüntetés, zavargás, gyújtogatás, sztrájk, s lássuk be, tényleg tűrhetetlen, hogy túlzsúfoltságban legyetek kénytelenek létezni.

Kicsit több mint húsz évvel azelőtt még nem a túlzsúfoltság volt a legnagyobb probléma.

Kicsit több mint húsz évvel azelőtt a Párizst lángba borító Daniel Cohn-Benditek szülei még más gondokkal küszködtek. A Párizst lángba borító „túlzsúfoltak” apukái még Dunkerque homokját markolva nyüszítettek a német pergőtűzben; ők még az Ardennekben próbálták túlüvölteni a német páncélosok dübörgését, s arra gondoltak utoljára, hogy talán látják még egyszer az otthon hagyott gyereküket. Aztán széjjelszakadt a testük; ők még a Messerschmittek fülsiketítő vonyításában ordították a fiaik nevét; s persze, ők aztán a normandiai partokon álltak géppuskatűzben, és csöndes, kicsit hitetlenkedő mosollyal tartották kezeikben a kiömlő beleiket.

Volt annak a generációnak néhány problémája. Azt hiszem, a túlzsúfoltság alig-alig fért az első tízbe.

S volt annak a generációnak egy tagja, egy tiszt, Charles de Gaulle. Páncélostisztként ott volt Sedannál, ott volt Montcornet-nél, aztán megszervezte a Szabad Francia Erőket, és arra buzdította honfitársait, hogy soha ne adják fel a harcot, soha ne csüggedjenek, küzdjenek a nácik és a kollaboránsok ellen. S ezt tette. Mindvégig harcolt a nácik és a kollaboránsok ellen.

Aztán Charles de Gaulle ’68-ban Párizsban azt hallgatta, hogy a túlzsúfoltság miatt utcára tódult diákság eltorzult arccal skandálja, hogy ő fasiszta és náci.

Hát nem különös? Hát nem bájos? Ó, bizony, nemcsak a burzsoáziának van ám diszkrét bája, van olyan a rettenetes proli mentalitásnak is.

Ó, hát persze! Egy adott pillanatban mindenki fasiszta és náci lesz hirtelen.

De átér az élőláncotok az óceánon is, ott vagytok ’68 Amerikájában, gyerekek!

Számos nagyvárost már lángokba borítottatok, zavargások, fosztogatások, kirabolt üzletek, halottak mindenütt, hát nem ismerős?

Ott vagytok ’68 Amerikájában, és rengeteg problémátok van.

Ott van például a szabad szerelem és a drogok kérdésköre, és lássuk be, a San Franciscót elfoglaló hippimozgalomnak teljességgel igaza volt. Mégsem várható el, hogy egy egész generáció itt álljon szabad szerelem és legális LSD nélkül. És akkor a „faji” problémákról még nem is beszéltünk. A „Fekete Párducok” hisznek az erőszakban, Martin Luther King tiszteletes a Gandhi-féle békés ellenállásban – nem is sejti szegény, hogy alig ötven év múlva már Gandhi is fasiszta lesz…

A hippik meg erősen hisznek a szabad szerelemben és az LSD-ben. „Imagine there’s no heaven” – hát persze, hogy nincsen. Nektek soha nincsen. Ezért kell az LSD.

S milyen furcsa, a ’68-ban Amerikát széjjelverő és lángba borító fiataloknak és diákoknak is voltak szülei.

Ők voltak azok, akik beledöglöttek Iwo Jima poklába, de a srácok végül majd hétezer bajtársuk holttestén áttaposva kitűzik a csillagos-sávos lobogót a Szuribacsi-hegy tetejére. (Ha már a csillagos-sávos lobogó szóba került: el ne felejtsétek valahogy Betsy Rosst! Szerintem ő is fasiszta volt…)

Igen, volt egy generáció a ’68-asok előtt, akik megjárták Pearl Harbort is. „Toro! Toro!”, üvöltötte gégemikrofonjába Nagumo tengernagy, és elszabadult a pokol. És félig még lehúzott gatyával rohantak ki az amerikai srácok a körletekből, hogy aztán rájuk szakadjon az ég, rájuk szakadjon Fucsida Micuo összes harci gépe, mind a 183 Kawasaki 100-as, és széttépje testüket. Ott voltak az amerikai srácok, lángoló hajóikról ugráltak a tengerbe, és az óceán vizében égtek el aztán elevenen, mert rájuk gyulladt a kiömlő olaj.

Ott voltak az amerikai fiúk mindenütt, az Ardennekben, Szicíliában, és persze ott voltak a normandiai partokon, álltak a géppuskatűzben, és csöndes, kicsit hitetlenkedő mosollyal tartották kezeikben a kiömlő beleiket.

Aztán a túlélők hazamentek, és ’68-ban meghallgatták, hogy ők fasiszták. És nácik.

És nézték, ahogy fiaik generációja motorra ül, és elindul, hogy egy „kultuszfilm” hamis díszletei között megérkezzék egy temetőbe, ahol – ah! minő szimbólum! – az ősök sírján, LSD-mámorban áldozzon a szabad szerelemnek. Nézték, ahogy egy másik „kultuszfilmben” Berger, a szimpi hippi, aki mindent, de mindent megtagad szülei generációjának hitéből és életéből, mégis csak hazamegy pénzt kunyerálni, amikor baj van.

Az is elég erős szimbólum ám, Berger odahaza, a poklokat megjárt, majd soha nem látott jólétet teremtő „fasiszta” és „náci” szülei körében, ahogy lóvéért kuncsorog.

Ez is ott van az élőláncotokban. No és a „make love not war” savanykás, mások áldozata árán elmondható hazugsága is.

Amúgy – ha már így belefeledkeztünk a szimbólumokba – a Szelíd motorosok elején Dennis Hopper összetöri a karóráját, úgy indul el az örökkévalóságnak hitt időtlenségbe. Aztán néhány évtized múlva, felfedezvén a szimbólumban rejlő erőt, Dennis Hopper Ebel karórát reklámoz egy világmagazinban – ugye ennek is érzitek a diszkrét báját, amikor ott álltok most az örök élőláncban?

S ott van persze Németország. A német ’68-as generációnak, a Rudi Dutschkéknak és a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) marxista gyilkosainak is voltak ám szülei. Jó-jó, én is ismerem a régi mondást: egy nőtől soha nem kérdezzük meg, hogy mennyi idős, egy férfitől, hogy mennyit keres, egy némettől pedig, hogy a nagypapa miért él Argentínában. De azért mégis… A RAF előtti generáció tagjainak nagy része éppen úgy nem tehetett semmiről, ahogyan általában nem tehet semmiről a „kisember”. Az a generáció is ment a frontra, ment meghalni, és nem volt választása. Vitték. Ha nem ment, agyonlőtték. Nem volt az ilyesmiben nagy különbség. A Vörös Hadseregben például úgy képezték a tiszteket, hogy a „rád bízott katonák jobban féljenek tőled, mint az ellenségtől”.

Szóval mentek a német fiúk is.

Belefagyni Moszkva alatt a lövészárokba, előtte még egymás szájába fújni a keserű füstöt, mert fogytán a cigaretta.

Mentek a német fiúk Sztálingrád poklába, a nyugati frontra, le délre, a szaharai ismeretlenbe, mentek az óceánok mélyére, a fellegekbe, lövészárkokba és harckocsikba, mentek, meghaltak, fogságba estek, s aki megmaradt, hazatért. S jött aztán a Marshall-segély, ami nagyon kellett, de a túlélő németek még jobban kellettek. És beleálltak, és néhány év alatt létrehozták kettévágott hazájuk nyugati felén nemhogy Európa, de a világ egyik leggazdagabb országát.

Cserébe csak annyit kértek tőlük, hogy tagadják meg önmagukat, lelküket, múltjukat, minden tradíciójukat, németségüket – sőt ez utóbbit legjobb, ha elkezdik szégyellni.

És ők ezt mind meg is tették.

Fotó: Bach Máté

Majd jöttek a gyerekek, a háborús és az országot felvirágoztató generáció fiai és leányai, és nekifogtak rárobbantani az országot apáikra.

Akik természetesen azt is végig kellett hallgassák, hogy ők nácik.

Jaj, pedig náluk már senki sem volt kevésbé náci…

Ebben az élőláncban álldogáltok most, gyerekek.

És valójában mi is a bajotok? Az, hogy minimum ötven évnyi szellemi-lelki-politikai „jogfolytonosság” után kivonul az állam az egyetemetekről, és nem egy ötven évvel ezelőtt felkent pápát nevez ki a kuratórium élére? Ez a bajotok? Tényleg?

Újra figyelmetekbe ajánlom a Megáll az idő Pierre-jét. (Rendezte Gothár Péter, akit nemrégiben sodort el, temetett maga alá a #meetoo, Eszenyivel, Marton Lászlóval egyetemben, s akinek vélt vagy valós ügyei nyomán a most benneteket támogató és a színművészetit a szabadság utolsó bástyájának nevező sajtó akkor hónapokon át arról cikkezett, miszerint az SZFE elavult struktúrájú, erkölcstelen, zaklató stb. hely, ami alapos reformokra szorul.) Nos, hogy el ne feledjem tehát: Pierre szerint nem mindegy, hogy milyen szinten vagánykodik az ember.

És tényleg, a múlt rendszerben is többféleképpen lehetett vagánykodni.

Petri György például ezt a verset írta Brezsnyev elvtárs halálára:

„Felfordult a ferdeajkú vén trotty,

az orosz–magyar monarchiának kezd vége lenni.

Jaru és Csau, a két rossz arcú temetőőr,

Kelet-Európa csődtömeggondnokai,

latolgatják, hogy lesz-e borravaló.

Szuszognak, piszmognak a koszorúkkal.

Fülelnek: tán már lövik is az üdvöt.

Mindenesetre: halott.

Nem veszi elő többé

a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit.”

Na, ez például eléggé vagány. A senki által nem zargatott, magától távozó ikonotok (lásd még ez ügyben az Index nevű műanyag Che Guevarák esetét, akik kilenc nappal azelőtt megalapították az új lapjukat kiadó céget, hogy a főszerk. elvtársat kirúgták volna) pedig Petrivel ellentétben odaállt Brezsnyev elvtárs hasa alá megkeresni a szocialista-kommunista embertípust, és ha már ott volt, hát a nagy októberit is elővette.

S előveszi, a többivel együtt a mai napig.

Éppen ma mondja Benkő Péter egy interjúban ezt: „A koromnál fogva én még emlékszem rá, a nyolcvanas években hogyan foglalta el szinte az egész színházi életet az a csapat, amely mostanáig a színművészeti egyetemet vezette. A zseniális Kazimir Károlyt nyugdíjba küldték, Ádám Ottó elegánsan felállt, Marton Endre pedig belehalt. A kaposváriak lettek a Nemzeti igazgatói. A nagy bölényekkel, Sinkovits Imrével és Bessenyei Ferenccel már nem bírtak, így nem tudták bevenni a Nemzeti Színházat. Aztán már Aczél elvtársnak kellett beavatkoznia, ő aztán úgy döntött, a Nemzeti Színház helyett a Katona József Színházba menjen az új csapat. Akik színészként a Katona József Színházban nőttek fel, és most kiállnak, őket persze megértem, hiszen minden oda köti őket, természetes, hogy kiállnak egy korszakért és emberekért. Nekem Szinetár Miklós volt az osztályfőnököm. Ha most elkezdenék támadni, egyből kiállnék mellette. Mindamellett a barikád nekem már túl sok.”

Semmiképpen se szóljatok hozzá. Nem állna jól nektek, ráadásul bármiféle gondolkodás, töprengés, a másik oldal meghallgatása összezavarná fejetekben a „forradalmi” narratívát. Azt viszont a figyelmetekbe ajánlom, hogy élőláncotokban ott vannak a BLM-aktivisták is, a mai újbalosok, anarchisták, antifák, akik immáron másodszor borítják lángba Amerikát, és akiknek európai elvtársai (a szó legszorosabb elvtársi értelmében) ugyanezt tervezik tenni Európával is. Ők a hatvannyolcas generáció unokái. Azok unokái, akik akkor lángba borították Amerikát és Európát, és nácinak, fasisztának nevezték a saját szüleiket. És képzeljétek, gyerekek! Az unokák szerint a ’68-as generáció fasiszta és náci, ráadásul ők a boomerek, akiknek puszta létezése a bolygót veszélyezteti.

Hát kezditek már érteni élőláncotok örökkévalóságát? Pontosabban: végtelenül szánalmas, együgyű, soha fel nem növő és végtelen jelenidejűségét.

Csak annyit kívánok nektek, éljetek addig, ameddig majd egy utánatok jövő generáció benneteket fog nácinak és fasisztának nevezni. Mi, akkor már odaát, meg fogunk szakadni a röhögéstől.

…

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, akkor kattintson ide: magyarnemzet.hu/poszt-trauma