– Az az igazság, hogy a népek hálátlanok… – kezdte a dohogást Péter.
– Mert hát hosszú évek óta már, hogy reggelenként én dobom fel a vizesnyolcasokat a fűszeres boltja elé az aszfaltra, amiért cserébe kapok tőle egy kiskörtét, az Áldomás nevű, „körteízű szeszesital”-félét, 32 fokos, bár lehet, hogy ez most mellékes, de én szeretem. Szóval hívhatnának engem a „vizesnyolcas Péternek”, de nem, ezeknek nem jut eszükbe ilyesmi. Aztán hosszú évek óta ott ülök szombatonként a kocsmában, a kártyaasztalnál, a fiúk hetente kisorsolnak, hogy melyikük mellett ülhetek, mert azt mondják, mindig a leghülyébb hoz szerencsét. Szóval lehetnék én a „kibic Péter” is, de nem… bezzeg csak egyszer, egyetlenegyszer kapják rajta az embert a kecskével, és máris kész a csúfnév!
Így lettem én a kecskeb…szó Péter. Nem valami jó név, tudom, de hát, mondom, a népek hálátlanok.
Nem is volt nekem semmi örömöm, egészen addig, ameddig meg nem jött a Gábor. De megjött végre, és úgy volt, hogy lesz belőlem is végre valaki.
A Gábor azt mondta, hogy mi, csak mi vagyunk a fontosak. A kisemberek, az egyszerű emberek, s hogy mi leszünk majd a minden, nem a zsidók. Ezen egy kicsit el kellett töprengenem, ugyanis magam is zsidó vagyok, és addigi életem nem igazolta vissza azt a tételt, hogy én lennék a minden, de sokáig nem volt időm töprengeni, mert a Gábortól kaptunk egyenruhát.
Egyenruha!
Drága jó Istenkém, egész életemben egyenruhára vágytam! De hiába jelentkeztem tiszthelyettesnek, először azért röhögtek ki, mert nem tudtam felmászni a kötélre, utána pedig az IQ-tesztem lett „a minimálisan elvárhatónál alacsonyabb”, így aztán nem vettek fel. Akkor vasutasnak jelentkeztem – az egyenruha végett! –, krampácsolónak fel is vettek, de kiderült, hogy a hosszú nyelű kalapács túl bonyolult műszer számomra, ezért onnan is kirúgtak. És akkor megérkezett a Gábor. Kaptunk egyenruhát, oroszlános mellényt, hej, mennyivel másképpen érzi magát abban az ember! Meg piros-fehér csíkos nyakravalót, mindig is a Honvédnek szurkoltam, de mondták, hogy az Árpád-sáv, na, attól lettem igazán csak büszke magamra, nézem is most a színművészetiseket, ők is árpádsávos útlezáró szalagokat tekernek magukra, de őket nem cseszegetik miatta, mint bennünket annak idején. De a Gábor mondta előre, hogy cseszegetni fognak, persze a zsidók, mert minden az övék (ezen megint el kellett gondolkodnom), de már nem sokáig, mert mi mostantól gárdisták vagyunk, és úgy kell köszönnünk egymásnak, hogy „adjon az Isten!”, mire a másik úgy felel, hogy „szebb jövőt!”, és ezt kiabálva kell mondani, hej, édes jó istenkém, milyen férfiasan hangzott az, ahogy ordítoztuk ezt egymásnak az oroszlános mellényben, meg aztán kimehettünk a cigánysorra is, ott is ordítozhattunk, mindig a 300 jutott eszembe közben, amikor a spártaiak azt kiabálják háromszor, hogy „ua! ua! ua!”, és rettenthetetlenül néznek közben, hát én mindig olyan spártai szerettem volna lenni, de csak a púpos lehettem, de mit számít, hiszen már volt egyenruhám…
