„Rájössz, hogyha valaki előtted áll egy lakásban, amikor te 16 éves vagy, egy felnőtt ember lakásában nézed a DVD-ket, és épp leemeled a Rocky Horror Picture DVD-t, és amikor felnézel, akkor előtted meztelenül áll egy férfi, törölgetve a haját, mert épp most fürdött le, az nem normális. […] Vagy amikor ugyanezzel a férfival utazol egy autóban, és aztán elbúcsúzáskor rácsap a combodra, és csak annyit csinál (megmarkolja a combját), hogy ez nem oké. Mert te tizenhat éves vagy, és az van benned, hogy á, biztos ilyen a színész szakma, biztos ilyen ez a művészvilág, ez ilyen, és csak azért csinálja. […] Én elég keményen beleállok ezekbe az ügyekbe, de az a pillanat, az a felismerés akkor jött el, amikor a Lilla kirobbantotta azt az ügyet. És amikor az a felismerés, hogy ez velem is megtörtént, ez az, előttem állt így férfi, nekem megfogta a combomat, végigsimította a combomat, ez az. Akkor ismerem fel, hogy azért fontos nekem erről beszélni, hogy ne csak az én lelkiismeretem nyugodjon meg, meg ne csak én ventiláljam ki ezt, hanem amikor következő alkalommal, a következő próbafolyamat alkalmával, akár most a Vígszínházban, az Enikő nincs ott, de valaki van ott, és művész, koreográfus, rendező, bárki, de ugyanígy ordít, torkaszakadtából, akkor állj ki magadért.” (NoÁr ventilál)
Megvilágosodtam. Soha nem fogom tudni meghálálni Molnár Áron (NoÁr) úrnak, hogy felnyitotta a szemem. Persze, valószínű, hogyha Molnár Áron tehetséges, figyelemreméltó, okos ember lenne, akinek a legcsekélyebb esélye is van arra, hogy hátrahagy majd valami maradandót, akkor nem ilyen lapos, üres, semmitmondó, fontoskodó, önsajnáltató hülyeségekkel szórakoztatná a világot, de hát, mindenki úgy érvényesül, úgy szerez magának öt perc reflektorfényt, ahogy tud.
Nagy találmánya korunknak, hogy úton-útfélen piedesztálra emeli a középszerűséget, aki pedig még csak nem is középszerű, annak ott a metoo meg a gender.
Gurmai Zita zaklatása egy szállodai szobában, nos, ez az Akakij Akakijevics-ség apoteózisa a „PC” sívó homokján.
