Mint minden évben (járvány ide, járvány oda), most is készülünk a kokárdaünnepre. Ha igaz, akkor a trikolórunk mellett – esetleg azzal egybekomponálva – megjelenik a hatszín-kokárda is. Az LMBTQ-közösségekkel szolidaritást vállalók kitűzője. A toleránsabbak együtt viselik majd a kettőt, ám az intoleráns „toleránsak”, mert hisz ez a színskála az elfogadás, a tolerancia szimbóluma lenne, nos, tőlük kitelik, hogy csak a hat színt használják. Elvégre kokárda az is.
Nemzeti ünnepünkön nem sok örömünk lenne e feltételezett metamorfózisban, kokárda-transzfigurációban, színeváltozásban.
Csak nem nézünk kokárdaháború elé?! Reméljük, e „szín-vallás” nem fajul tettlegességig, kokárdatépésig. Március idusán nincs szomorúbb látvány a porba-sárba taposott kokárdánál.
Közel két évtizede volt részünk benne. Az elsőre megtiportra az ünnepet követő nap délelőttjén bukkantam a Széna tér sarkán. A személytelen forgalom résztvevői véletlenül taposhatták a beton porába. Távolról figyeltem az arra haladókat. Egy ideig. Szándékos taposóval nem találkoztam. Célzatosan senki nem hágott rá. Többen félre- vagy átlépték. Mármint azok, akik éppen a lábuk elé néztek.
A kokárda, többszínű szalagrózsa a francia főúri hajviselet része volt. Állítólag a Bastille-ostromlók tűzték először trikolór formájában a szívük fölé. Nos, én a Széna térit fölvettem, kimostam. A következő években ez lett a kitűzőm. A megtiport, de megéledt.
A második megtiportat három éve a Bem-szobor előtti esős koszorúzáson pillantottam meg. A sárban. Az ember nem leszegett fejjel vesz részt egy ilyen nemzeti eseményen, és mégis… Talán a korábbi tapasztalat alapján bukkanhattam rá. Sorsa az előzőt követte. Évről évre váltogatom megviselt, sorspróbált kokárdáimat.
Az eddigiek okán is furdal a kíváncsiság: mi lesz az idei kokárdasors? Ha igaz, most nem lesz tömegvonulás. A járvány miatt elrendelt korlátozások miatt. Így a tolongás is elmarad, amelyben – mint tudott – nemcsak a kokárdák szabadulhatnak el, de néha-néha az indulatok is.
Borítókép: Bach Máté fotója
