A minőségelvű magyar vendéglátás 2005 utáni fokozatos önmagára találásának mellékjelensége volt néhány hamis berögzöttség felszámolása, beleértve egyes fogalmak helyes használatának meghonosodását. Ahogy a borok világában le kellett számolni azzal a tévhittel, hogy a bor annál jobb, minél érettebb, a párlatok tekintetében meg kellett tanulni, hogy a likőrök és a pálinkák között nem az a különbség, hogy melyik hány fokos, hanem hogy miből készül és hogyan, úgy az értő közönségnek be kellett látnia, nem attól jó egy vendéglő, hogy kétszáz étel sorjázik az étlapján, hogy akkora adag kerül a tányérra, hogy egy átlagos ember a felét ha meg tudja enni, s főként nem attól, ha annyira olcsó, mintha otthon készítettük volna el az adott ételeket.
Megtanultuk, hogy nem minden fehér húsú tengeri hal tonhal, sőt a tonhal éppenséggel nem fehér húsú, hogy nem minden festett halikra kaviár, sőt a festett ikra éppenséggel nem kaviár, a borjúbécsi nem pulykamellből készül, s hogy a bisztró nem falusi negyedosztályú késdobáló kocsma, hanem igényes, de kötetlen, lezser, frissességre, minőségre törekvő vendéglátóhely.