Első osztályú temetés

A Budapesten született, de negyven esztendő óta Kölnben élő krónikásnak, aki állandó figyelemmel kíséri a magyar és a német futball eseményeit, majd negyvennyolc órára volt szüksége ahhoz, hogy gyötrő gondolatait rendezze. A Nationalelf „első osztályú temetése” Rotterdamban, a végtelen tanácstalanságot megtestesítő labdarúgó-milliomosok, a nevetséges fellépés és a teljes mélypont megrendítő tudatának furcsa keveréke az emlékek fényszóróját a messzi múlt – nyilvánvalóan nem azonos –, de nagyon hasonló eseményére irányította, olyan fordulatra, amely akkor a magyar társadalmat rendítette meg.Mégpedig a piros-fehér-zöld tizenegy 4-1-es vereségére Csehszlovákia ellen Marseille-ben, a bukásra a világbajnoki selejtezőn. Több mint harminc éve történt. Azóta a magyar foci – néhány vigasztaló részsikertől eltekintve – nem tudott többé lábra állni. Hasonló, évtizedekre kiterjedő mélyrepülés vár most a legendás, feledhetetlen 1954-es vébédöntő másik tagjára is? Három világ- és Európa-bajnoki cím tulajdonosára, a 2006-os vb-rendezés várományosára? Az oly nagyra értékelt Bundesliga állítólagos legjobbjaira?A forró nyári éjszaka nyomasztó vízióját el kellene hessegetni. De túl friss a romhalmaz emléke, a sápadt edző ki nem mondott, de világosan tükröződő kétségbeesése, a hajdan sokat emlegetett „német erényekbe” vetett bizalom megsemmisülése. A rotációs gépek papírra rögzített vádja a becstelen búcsúról. El kellene hessegetni a megrázó gondolatokat, mint hihetetlen lidércálmot – de nem lehet! A hideg tények feltornyosuló barikádja még csak a vigasszal biztató kiskapuhoz sem enged eljutni.Nem egy kiöregedett, rövid úton átépíthető, fáradt válogatott mondott csődöt, lehetőséget nyújtva a szakmai magyarázatra, a valós és valótlan tények ide-oda tologatására a „mea culpa” szolgálatában. Sokkal mélyebbre nyúlnak az összefüggések, olyan területre, ahol nem eladott labdák, rosszul sikerült passzok, ötlettelen alakítások, elpuskázott helyzetek, a hiányzó taktika adja össze a csalódás mozaikképét. Sokkal súlyosabb problémára mutatott rá másnap a Német Olimpiai Bizottság elnöke, Walther Tröger: „Már akkor feltámadt bennem a rossztól való félelem, amikor a himnusz alatt a játékosok arcát figyeltem!” A ki nem mondott szó: ez a generáció nem azonosítja magát a hazafias erkölcsből adódó elkötelezettséggel. A nacionalizmus fogalmával kezdettől fogva nehézségei voltak a demokratikus NSZK-nak. A hitleri múlt súlya, az esetleges nemzetközi vádakkal szemben megnyilvánuló félelem, az iskolai oktatás e téren tapasztalt visszahúzódó metódusa, a politikusok mélyre hűtött tartózkodása nem nyújtott lehetőséget arra, hogy a nácik pusztító nacionalizmusából olyan pozitív nemzeti érzés alakuljon ki, amely számtalan más európai nemzetre jellemző, anélkül, hogy valaki rossz néven venné. Az NDK bukását követő egyesítés sem javított a helyzeten. Sőt. A kelet–nyugati összeolvadás gyakorlatának buktatói a mindennapok realitását alkotják. A szellemi elitet nevelő egyetemeken a tanulók figyelme a gyors, jó módot garantáló, praktikus célra összpontosul. A futballban a pénz szelleme hatja át a résztvevőket, a tehetséges fiatalok szülei nem erkölcsi, hanem anyagi reményekkel biztatják, sőt erőszakolják csemetéiket. Ezért aggasztó a jövő. Az „első osztályú temetés” áldozatát aligha lehet csak anyagi alapra épített pillérekkel meg józan szakmai intézkedésekkel talpra állítani.