Egy nyelvet beszélnek

Csodálkozva, sőt csodálattal olvastam a Formula–1-es sorozatot hosszú ideje figyelemmel kísérő emberként is azokat a külföldi jelentéseket, amelyek az egyéni világbajnoki cím sorsát eldöntő Japán Nagydíj után arról érkeztek, hogy a győztes Schumacher és a legyőzött Häkkinen együtt ünnepelt. A két klasszis pilóta az éjszakai szuzukai mulatozás során például együtt énekelte a karaokét.A szuperlatívuszokkal persze illik csínján bánni. Ha ugyanis középszerű jelenségeket fantasztikusnak, fölülmúlhatatlannak, csodálatosnak nevezünk, akkor milyen jelzővel illessük a valóban lenyűgözőket? Ezúttal azonban nyugodt lélekkel írhatom ide: ahogyan a világbajnok német Michael Schumacher és a finn Mika Häkkinen zárta a japán futamot, az nagyszerű, sőt példaértékű!Azt alighanem minden kívülálló biztosra veszi, hogy a Formula–1-ben, ebben a szinte kizárólag a pénzről, a reklámról szóló, kívülről vonzó, de belül rideg és kegyetlen világban nem létezik barátság, ellenkezőleg: a pilóták, a csapatvezetők, a mérnökök ellenségesen, irigykedve figyelik a riválist, aki csak megnehezíti a dolgukat az előrejutásban, a tizedmásodpercekért, a szponzorokért, a dicsőségért folyó csatában. A nyolcvanas évek második felében a világbajnoki címért küzdő brazil Piquet és a brit Mansell gyűlölte egymást; hasonló volt a viszony néhány évvel később a brazil Senna és a francia Prost között – az utóbbiak között hosszú évekig tartó háború az értük rajongó szurkolókat is ellenségekké tette világszerte. Szomorú, hogy ezt a szembenállást csak Senna halála tudta feloldani. Nem szerette egymást később Schumacher és a brit Hill, de nem rajongott egymásért három évvel ezelőtt Schumacher és Villeneuve sem. Az ellenszenv jórészt nyilvános hecckampányok, bírálatok, ítéletek formájában jutott kifejezésre egészen a legutóbbi időkig.Häkkinen és Schumacher esete minőségileg más kategória. Két józan gondolkodású, kiegyensúlyozott, stabil érzelmi háttérrel rendelkező felnőtt emberről van szó, akik sok mindent megértettek pályafutásuk során: azt, hogy a tisztességes ellenfél nem átok, hanem áldás, azt, hogy az egymással vívott csatákban mindketten csak gazdagodnak, hogy modern kori hősökként példát mutatnak a velük azonosuló millióknak, ezért óriási felelősséggel tartoznak minden lépésükért, valamennyi kitérőért.Häkkinen szerepe óriási, hiszen a finn veszített, mégis együtt örült legyőzőjével. Barátságuk, egymás iránti tiszteletük diadalát ünnepelték közösen. Häkkinen ettől nem birka, ahogy azt Bernie Ecclestone állította, csak persze Bernie-nek – aki azért tart ott, ahol, mert egész életében nem csinált mást, mint keresztülgázolt az útjába kerülőkön – furcsa, sőt érthetetlen a finn viselkedése.Valószínűleg nem nehéz jóban lenni azokkal, akikkel nagyjából közösek a céljaink, de a barátság ebben az esetben is elég ritka.