Szeresd a gyümölcsöt!

Soha nem vettem és veszem magamnak a bátorságot, hogy egy-egy esztendő végén számvetést készítsek, mi volt jó s mi rossz a véget érő évben. Magabiztosabb pillanataimban a józanságomnak tudom be mindezt, de amikor elfog a kétely, egyértelműen a félelem számlájára írom. Mert ugyebár minden, ami megtörtént velünk tizenkét hónap alatt, minősíthető így is, meg úgy is, nézőpont kérdése az egész.
Így aztán csak (rossz) szokásnak tartom, hogy ilyenkor decemberben a földkerekség valamennyi pontján előkerülnek a rangsorok, elkészülnek a különféle mérlegek, amelyek magabiztosan csoportosítják a fontos vagy fontosnak tartott eseményeket, rangsorolják a különféle hivatások képviselőit.
Magabiztosan? Hát… Addig, amíg ki kell állni a nyilvánosság elé, nincs semmi baj, elhangzanak az összehasonlítás logikusnak tetsző alapelvei, dicshimnuszt kap, aki az élen végzett, udvarias tapsot az, aki mögötte, megszólalnak a fanfárok, fehérlenek az ingmellek, a szmoking tökéletes, mosolyok, vakuk, általános elégedettség.
Aztán alighogy átvette díját a kiválasztott, megszólal valaki a háttérből, csöndben megjegyzi, hogy kérem, ez nem igazságos…
Mert hogyan lehet valós rangsort készíteni a különféle produkciókról, hogyan mérhető össze – ez a kedvenc hasonlat – az alma a körtével?
A voksolás atyamesterei ilyenkor álszerényen visszahúzódnak, elismerik, hogy nincs értelmetlenebb, mint amit tesznek, majd aduászként kivágják, ez csak játék…!
Az. Játék, mégpedig a leggonoszabb fajtából. Olyan emberek ítélkeznek futásról, úszásról, ugrásról, dobásról, lövésről – és így tovább –, azok minősítenek megfellebbezhetetlenül világraszóló produkciókat, akik nem tudhatják, mi van az általuk megítélt teljesítmények mögött.
Nem is ez a dolguk. Éppen ezért illene mindent megtenniük azért, hogy semmiféle keserűség ne maradjon azokban, akik viszont képesek rá. Ez lenne az igazi tisztelete a kimagasló tetteknek.
Nálam csak azoknak a rangsoroknak van becsülete, amelyeket a klasszisok maguk állítanak föl – egymásról. Nagyobb elismeréssel adózom egy csapatkapitányi választási győzelmének, mint akármelyik (fél)hivatalos szervezet által közzétett év végi listának. Mert azok döntöttek a sorrendről, akik minden apró részlettel tisztában lehetnek.
Az év végi szavazások mindig az ítélkezők (önmagukról képzelt) nagyságáról tanúskodnak, s nem az értékek tiszteletéről. Mert – maradva a hasonlatnál – hol almát eszünk, hol körtét, mikor mihez van kedvünk. És amíg az egyiket forgatjuk a szánkban, nem beszélünk álszent módon álmodozva a másikról, behódolunk az aktuális ízlésünknek.
Feltéve persze, ha egyáltalán szeretjük a gyümölcsöt.