Az utolsó mez…

A szomorú tény már ismert: ötvennyolc éves korában elhunyt Molnár Dániel, a Magyar Rádió sportriportere. A népszerű újságírót szerdán este a munkahelyén érte szívinfarktus. Kórházba szállították, de nem tudták megmenteni az életét.

Ő is ott volt hétfőn a Puskás Ferenc-stadionban, az Iharos Teremben tartott sajtótájékoztatón. Ott volt, mert a futball is e világi szerelmei közé tartozott, és mert az ő tudósításában értesülhettek volna a rádióhallgatók a magyar válogatott szombati Eb-selejtezőjéről. Ott volt, kérdezett, mint mindig, mindent tudni akart, mint mindig. A tájékoztató végén, a hagyományokhoz hűen, egy nemzetiszínű mezt sorsoltak ki a jelenlévők között. Urbán Flórián húzta ki a cédulát, amelyen Dani, Molnár Dani neve szerepelt. Felállt, hátranézett, ránk mosolygott: „Nyerni tudni kell” – mondta, s átvette a mezt. Ha már ott volt, szertartásosan kezet fogott – ma már tudjuk, utoljára – az asztalnál ülő többiekkel is.
Miközben büszkén tartotta maga elé a piros-fehér-zöld mezt, megtapsoltuk őt. Őt, az örök bohémot, aki egyszer egy törökországi ökölvívóversenyen mesélte el, hogy azért nem megy szabadságra, mert akkor nem maradna ideje a sportra, a barátokra, a kártyapartikra meg vers- és rímfaragásra – ezek nélkül nem tudta elképzelni a napjait.
Élete örök, vég nélküli rohanásban, magas hőfokon telt hajnaltól késő estig. Nap nap után, évek, évtizedek óta.
A sors nem adta meg neki a nyugodt (mondd, Dani, ismerted ezt a szót?) éveket, a békés (fogadjunk, ez sem szerepelt a szótáradban) öregkort. Ha nem lenne kegyeletsértő, azt mondanám: stílusosan hagyta itt ezt a bolond életet. A munkahelyén, a szerkesztőségi szobában, ügyelet közben. Kollégája mondta, hogy amikor rosszul lett, ezt mondta: „Nem akarok meghalni, ne engedjétek…!”
Tudod, Dani, olyan kicsik és tehetetlenek vagyunk ebben a világban mi, itt maradottak. Már csak arra kaptunk lehetőséget, hogy főt hajtsunk, s tisztességgel elköszönjünk Tőled. (Róth)