Könnyek

Lefújták a meccset, a Milan futballistái örömtáncot lejtettek, megtapsolták egymást, a közönséget, megcsókolták még a kapufát is, földöntúli volt a boldogságuk. A másik oldalon pedig Materazzi és Cordoba, a két kőkemény Inter-harcos ült a földön, és zokogott. Siratta az elszalasztott lehetőséget, a tovatűnt Bajnokok Ligája-döntőt.
Sírt másnap Pavel Nedved is. Meier bíró fölmutatta neki a sárga lapot, ő pedig azonnal a fűbe temette az arcát, átkozva a sorsot és persze önmagát, hiszen a figyelmeztetés azt jelentette, hogy nem játszhat a fináléban. A hátralévő perceket persze becsülettel végighajtotta, ám amikor vége lett a Juve–Realnak, s őt is rengetegen ölelgették, az összeborulás csak arra kellett neki, hogy sírjon néhány másodpercet a másik vállán.
Aligha hihető, hogy Materazzi, Cordoba vagy éppen Nedved életkörülményei jelentősen megváltoznának, ha pályára léphetnek a BL-döntőben, így hát biztos vagyok benne, hogy esetükben valódi érzelmekről, őszinte, szívből jött elkeseredésről volt szó. Újabb bizonyítékául annak, hogy a futball nagymesterei nem csupán arról híresek, hogy alaposan megtanulják és persze tudják a szakmájuk minden csínját-bínját, arról is, hogy fontos nekik a játék. Szeretnek futballozni.
Pavel Nedved esete különösen figyelemreméltó, hiszen hasonló közegben nőtt föl, mint a mi futballistáink. A cseh klasszis 1972-ben született, így aztán éppúgy megtapasztalta a kelet-európai futball-lét minden örömét és nyűgét, mint akárki más kortársai közül, ám hiába észlelte otthon, hogy némi ügyeskedéssel sok minden elérhető, vagy már eleve másként gondolkozott, vagy külföldre kerülve egyből át tudta venni a tempót. Akár így, akár úgy, de kulcsembere lett előbb a Laziónak, majd a Juvénak, olyannyira, hogy Marcello Lippi, akit pedig nyilván enyhén szólva is bosszant, hogy egy buta belépő miatt Nedved nem játszhat a kupadöntőn, arról beszél, hogy ha övék lesz a diadal, Nedvednek ajánlják majd. Ha egy edző, ha Lippi így beszél, az azért jelent valamit.
Pedig Nedved, ha igazi kelet-európai játékos, akár örülhetne is annak, hogy nem kell pályára lépnie. Remek szezont zárt, itt fáj, ott fáj neki, egy újabb meccs pedig mindig magában hordozza a sérülés vagy éppen a blamázs veszélyét. Ami a zsebben van, az már az enyém – dőlhetne hátra elégedetten, de inkább sír, kesereg, s a világ minden kincsét odaadná azért, ha valamiféle csoda folytán mégis játszhatna május végén Manchesterben. Ahogy a Juventus is, ami nagyobb szó.
Csodák persze sem a csúcson, sem a lejtő alján nincsenek. A Juventus Nedved nélkül áll majd ki a Milan ellen, én pedig azon gondolkozom, mikor láttam utoljára magyar futballistát őszintén könnyezni bánatában.
És most nem arra gondolok, hogy elveszítette a pénztárcáját.