Nem segített az édes otthon

K O S Á R L A B D A Az alapszakaszban elért sikerek mit sem érnek, ha a legfontosabb csatában a pályaválasztás jogát nem tudja kamatoztatni a csapat. Mint az Albacomp és a Debrecen a férfi kosárlabda-bajnokság elődöntőjében. A két társulat az első, illetve a második helyről kezdhette a rájátszást, mégis csak a bronzéremért szállhatnak harcba egymás ellen. Hiába a lelkes közönség, az Atomerőmű és a Kaposvár vívta ki a fináléban való részvételt. Csoda, hogy óriási a szomorúság Fehérvárott és a Hajdúságban?

Kárpótlás gyanánt ötmeccses, a végletekig kiélezett elődöntőket vívtak. A négy 3-0-s sima negyeddöntőt követően várható volt, hogy a legjobbak ölre mennek egymással. Nem kellett csalatkoznunk. Mindez persze nem vigasztalja például a duplázására, bajnoki címre és Magyar Kupa-diadalra is esélyesnek tartott, az alapszakaszt 24-2-es mutatóval záró Albacompot. „Végtelenül el vagyunk keseredve” – summázta a lényeget Farkas Sándor, hazánk egyik éremhalmozó szakvezetője, miután nem kis meglepetésre az utolsó meccsen 84-65-re kapott ki az általa dirigált együttes paksi vetélytársától. Végső elkeseredésében egy bírói műhibára hivatkozva az óvást is fontolgatta a fehérvári szakosztály (amely, mint utólag egyértelműen kiderült, nem tudta kiheverni a szezon közben bokasérülést szenvedett amerikai klasszis, Walker hiányát), ám végül győzött a józan ész, a sportszerűség kerekedett felül: „Nem szeretnénk a zöld asztal mellett nyerni, gratulálunk az ellenfélnek.”
Érdekes párharc volt, mi tagadás: 1-1-ig mindkét gárda hozta a hazai meccsét, azután nagy meglepetésre a harmadik partit idegenben Mészáros Zalánék nyerték. Karnyújtásnyira került a Zsoldos-legénység a fináléhoz, ám az Alba talpra állt: Pakson vágott vissza a zakóért. Az ötödik, utolsó találka ismét a hazaiak sikerét ígérte, ám a 21 pontos óriás, Czigler László vezérletével, és egy 21-6-os harmadik negyeddel az Atomerőmű ért révbe. A válogatott kapitányaként is funkcionáló Zsoldos András száját értelemszerűen csupa-csupa pozitív mondat hagyta el, ám gyorsan sietett leszögezni: „Még korai az ünneplés, mert a döntőt is meg kellene nyerni!”
Ehhez persze a kaposváriaknak is lesz egy-két szavuk. Márpedig, ha ők szólnak… Leginkább a debreceniek tudnának erről mesélni: minden mellettük szólt, elvégre az első négy összecsapás alkalmával rendre érvényesült a hazai pálya előnye. Hihettük, az akarati tényezők is Sitkuék javára billentik a képzeletbeli mérleg nyelvét, hiszen sporttörténet írására készülhettek – még soha nem játszott a hajdúsági klub bajnoki döntőt. Most se fog…
„A palánk alatt nyerte meg kollégám csapata a meccset, csak gratulálni tudok ehhez” – íme a 73-71-es vereséget követő Ráthonyi Tamás-nyilatkozat, amely árulkodó. Óriási csatákat vívtak egymással a felek, dulakodás is előfordult, kézzelfogható volt a feszültség, a sportszerűség mégis megmaradt. Így is lehet.
Sztojan Ivkovicsot illik megemlíteni. Elmondhatatlan, mennyit ér a rutinja. Amikor kell, amikor muszáj, mindig ott van. 23 pontot szórt Bukva mellől a végső derbin, nem véletlen, hogy az ellenfél, illetve saját edzője (Kmézics Zorán) is az ő teljesítményét magasztalta.
Pihenni nincs sok idő: vasárnap Kaposvárott már a finálé első felvonását rendezik. Az esélyek? Maradjunk annyiban, a somogyi városban rendezik az ötödik meccset, ha szükség lesz rá. Hogy ebből ki mit szűr le, azt a fantáziájára bíznánk…