Az elmúlt másfél évtizedben a magyar élsport úgy tudta megőrizni – vagy majdnem megőrizni – nemzetközi pozícióit, hogy folyamatosan és már-már valószínűtlenül erőn felül teljesített. A legszemléletesebb és legátfogóbb példát, a nyári olimpiákon nyert aranyérmek számát tekintve Szöul (1988) 11 bajnoki címét 1992-ben Barcelonában, az első ,,demokratikus” magyar küldöttség megismételte, de az 1996-os atlantai 7, majd a 2000-es sydneyi és a 2004-es athéni 8-8 elsőség is a közvetlen világelithez tartozást jelentette. Olyannyira, hogy Magyarországot csupán hozzá nem mérhető globális és középhatalmak előzik meg az éremtáblákon, no meg Kuba, ahol a sport ma is ugyanazt a szerepet tölti be, mint nálunk az 50-es években. Ám a legnépszerűbb, legpiacképesebb sportágak Ausztráliától a Távol-Keleten és Nyugat-Európán át Észak-Amerikáig akkora szakmai, anyagi, tudományos és egyéb támogatást élveznek, hogy a verseny számunkra általában tarthatatlan. Erre az úszás a megdönthetetlen bizonyíték. Miközben idehaza klasszis edzők klasszis versenyzőkkel emberfeletti minőségű és mennyiségű munkát végeznek, az elmúlt négy olimpián, 1992 és 2004 között így alakult a magyar aranyérmek száma: 5, 3, 1, 0.
Mi akkor a teendő, ha nem akarunk engedni a nyolcból, hétből, hogy a tizenegyről már szó se essék? Megőrizni az esélyeket hagyományos sikersportágainkban. Amelyek, valljuk be, nemcsak azért ,,hungaricumok”, mert mi tradicionálisan a magunkénak őrizzük őket, hanem azért is, mert kevesen kapkodnak utánuk, így még mindig csak 4-5-6, de tíznél mindenképpen kevesebb nemzet, egység, versenyző osztja egymás között a dicsőséget. Kajak-kenuban, vívásban, öttusában, esetleg birkózásban, ökölvívásban, lövészetben nyerhetünk csatát – vagy az éremtábla egészét nézve háborút –, új, szűz területek meghódítása viszont szinte reménytelen, hisz tollaslabda- vagy mondjuk tékvando-nagyhatalom már nem leszünk. A tökéletesség határát súroló kicsiny, de hatékony szakmai műhelyek megalkotásához évtizedek kellettek, ellehetetlenítésükhöz egy-két esztendő is bőven elegendő.
Mivel a magánszponzorok már csak a bajnokokra csodálkoznak rá, őket rohanják meg ajánlataikkal, paradox módon azoknak nyújtanak további támogatást, akiknek akkor arra már nincs égető szükségük. A jövendő győztesei számára ellenben központi, állami költségvetésből kell kikövezni a siker felé vezető utat. Ez pedig a mindenkori központi sportirányítás feladata.
A 2005-ös esztendőbe lépve ezért éppen az a fő aggályunk, hogy nem határozható meg pontosan, ki és milyen szempontok alapján vezeti a magyar sportot. Ábrahám Attila, a területért felelős, de légüres térbe kényszerített címzetes államtitkár? Vagy a feladataiban, jogaiban, személyi összetételében is roppant képlékeny, eklektikus, egyébként sem döntéshozó Nemzeti Sporttanács? Csupán annyi bizonyos, hogy már nem a sportminisztérium, hiszen a miniszterelnökké avanzsált Gyurcsány Ferenc egyik első intézkedésével megszüntette korábbi szaktárcáját is.
A XXI. század átfogó koncepciójaként meghirdetett magyar sportstratégia így napjainkban taktikaként sem értelmezhető, legfeljebb Gyurcsány félbehagyott referenciamunkájaként, amelynek azt kellett volna igazolnia, hogy megalkotója magasabb feladatok elvégzésére hivatott. Az önálló sportminisztérium hiánya önmagában még ,,csak” annyit jelentene, hogy a magyar sport lobbipozíciója jelentősen csökken, ami a 2005-re előirányzott költségvetési támogatásból is kiviláglik. Az első variáció nemhogy reál-, de nominálértékben is alatta maradt a 2001-esnek – bázisévnek ilyenkor a legutóbbi olimpia utáni esztendőt érdemes venni –, az azóta elfogadott korrekció pedig az összeg mellett a bizonytalanságot is növelte, jelezve, hogy a magyar sportban jelenleg az esetlegesség, a spontaneitás az úr.
Induló sorozatunkban sportáganként haladva elemezzük, mit várhatunk 2005-től, természetesen külön fejezetet szentelve a más törvényszerűségek szerint működő labdajátékoknak is. Nemkülönben a labdarúgásnak, még akkor is, ha annak hazai formája egyre kevésbé szorítható be a sport keretei közé, sokkal inkább életmód-kategória.
origo.hu
Fél nap után találtak csak rá az 51-es úton, Sükösd közelében történt halálos baleset áldozatára
