– A szövetség elnökeként is beveti a válogatottban alkalmazott ösztönző módszereket? Egyszer valahol nyilatkozta még régen, hogy Kásás Tamásnál például inkább a lelki simogatás vált be, a „hajszárító” ritkán, míg mondjuk Molnár Papesz esetében az intrikus odaszúrásokkal érte el a kívánt hatást.
– Nem feltétlenül, mert ez zömmel irodai munka. Éves szinten el lehet osztani megfelelően a számonkérések és dicséretek arányát. Van, akit inkább visszafogni kell, de számon kérni ritkán szoktam. Inkább előremutató módon próbálok segíteni. Ha valakin látom, hogy közel tökéletesen dolgozik, de hibázott, viszont azt nagyon sajnálja, akkor átsiklom a hiba fölött, mert tudom, hogy tanulni fog belőle. Amikor a válogatottal kikaptunk – szerencsére nem volt sok belőle – hasonló helyzetben voltam: nagyon ritkán kellett felhívni a figyelmet a videóelemzések alkalmával a hibákra, ugyanis mindenki le volt törve, és azt kereste, miért kaptunk ki. Sokkal nehezebb volt a helyzet, amikor győztünk, mert persze akkor is rontottunk néhány helyzetben, de ilyenkor munkásabb dolog elérni a játékosnál, hogy észrevegye, miben javíthat még.
– Mennyire stresszes a munka elnökként? Van heti egy „athéni döntője”, vagy inkább havi, netán évi egy?
– Nagyjából egy év alatt gyűlik fel annyi stressz, mint korábban egy világesemény alkalmával. De egy szövetségi kapitány el tud tűnni mondjuk két hétre, hogy se mobillefedettség, se wifi nincs ott, ahová megy, megvárják a sürgős feladatok is. Az elnök ezt nem teheti meg, mindenhol utol kell tudni érni őt.
Kemény Dénes válogatottságig vitte vízilabdázóként. 1997 és 2012 között szövetségi kapitányként dolgozott a férfiválogatott mellett, mellyel sportágtörténeti sikert elérve zsinórban háromszor nyert olimpiát (2000, 2004, 2008), egyszer világbajnok lett (2003), kétszer pedig Európa-bajnok (1997, 1999). 2012 óta vezeti a vízilabda-szövetséget. Civilben a Magyar Köztársasági Érdemrend közép- és nagykeresztjét is átvehette, budapesti díszpolgári címet is kapott.
– Ha van átlagos napja, az hogy néz ki most?
– Ma reggel én voltam az első az épületben, rögvest el is rontottam a riasztót, hívni kellett a biztonsági céget. Be kellett mondani a jelszót, ami nálam a szalonka volt, mint a vadásztanyán, de aztán mondták, hogy „Kemény úr, itt az olimpia a jelszó”. Most egyébként meg kell majd változtatni, hogy ezt itt elmondtam a beszélgetésben. Na, így indult például a mai napom. Aztán befejeztem az előző napokról elmaradt munkákat, és megválaszoltam az éjszaka jött íméleket. Kilenc órától volt az első megbeszélésem, majd lett volna még egy, de a folyosón annyian elkaptak „csak egyetlen percre”, hogy nem tudtam bemenni rá. Most itt beszélgetünk, tizenegytől újabb megbeszélés, majd fél egytől ebéd az egyik szponzor vezérigazgatójával. Kettőtől újabb találkozó, de a három órai találkozómat lemondták, úgyhogy marad idő a maradék irodai munkák elvégzésére, és ha minden jól megy, ötre akár oda is érhetek a legkisebb fiam úszóedzésére.
– Szombathoz két hétre tisztújító közgyűlés, ahol eldől, hogy folytathatja-e még négy évig. Izgul?
– Egyelőre nem tudok más elnökjelöltről, de ez változhat. A klubok szavazatai majd eldöntik, hogy jó-e a sportágnak, hogy én vagyok az elnök, megvan-e a kellő lobbierőm, hogy kifelé is megfelelően képviseljem a magyar vízilabdát. Az elnökség tagjai tudják, hogy szívesen folytatnám a munkát, mert az elmúlt négy évben kitanultam a szakmát, jobban teszem a dolgomat, mint az elején.
– Milyen elvárásokat támasztott saját magával és az elnökséggel szemben 2012-es megválasztásakor? Sikerült-e őket teljesíteni?
– Fontos célom volt, hogy kifelé erőteljesen tudjam képviselni a sportágat. Szintén kiemelt feladat volt, hogy a társasági adóból vízilabdára fordítható összeget hasznosan tudjuk felhasználni. Ennek érdekében két dolgot támogattam nagyon: növelni a vízfelületet, vagyis uszodát építeni, és tökéletesíteni a szakemberképzést. Ez alatt nemcsak az edzőképzést értem, hanem a sportvezetőképzést is, melyet a PwC-vel végzünk karöltve. A szövetség állja a tandíj költségeit, az ország bármely vízilabdaklubjából elfogadtuk a jelentkezőket, akik sportvezetői ismereteiket akarták növelni. Ezenfelül ott vannak azok a szabálymódosítások, amelyeket a nemzetközi szövetség, a FINA kezdeményezett, mi pedig élesben kipróbáltuk a Komjádi-kupán. Ők is tesztelték, de azt sem tudom, készült-e erről videóanyag például. Sebaj, mi készítettünk itthon, ebből pedig statisztikai értékelést készítettünk, és elküldtük a FINA-nak. A támadóidőt és a kiállítási időt ez alapján már változtatták is a fiataloknál: előbbit 30-ról 25, utóbbit 20 helyett 15 másodpercre.
– Mi az, amiben úgy érzi, hogy akad még javítanivaló?
– A társasági adó felhasználásában például. Ez jelenleg úgy zajlik, hogy a legjobb klubok a játékosok után tudnak pályázni. Mi azt szeretnénk elérni, hogy a taó még inkább a játékos tehetségének a gondozását szolgálja.
A cél, hogy ne 17 éves korban kezdjenek el az edzők olyat tanítani, amit 15 évesen már tudnia kellene a gyereknek. Most sajnos van ilyenre példa.
Magyarra fordítva: anyagilag is motiválni szeretnénk az egyesületeket, hogy a kiemelkedő tehetségekkel kiemelten foglalkozzanak, és ne az legyen a céljuk, hogy 20 helyett 25 gyereket nevelhessenek a több támogatás reményében.
– A jelenlegi politikai vezetés kitűzött célja, hogy minél több sportszövetség élén álljon politikus elnök. Önt próbálta bármilyen módon befolyásolni a politika?
– Pozitív befolyást érzékeltem. Olyan megkereséseim voltak, amelyek célja az adott politikus részéről az volt, miképp lehetne még inkább növelni a vízilabda-szövetség büdzséjét pályázati úton vagy szponzoron keresztül. Illetve parlamenti politikusok és polgármesterek kerestek olyan ügyekben, hogy mondjuk az ő kerületükben hogyan lehetne nagyobb vagy új medencére pályázni a taókeretből. Az elnökök jönnek-mennek, a politikusok is jönnek-mennek, a felépített uszoda viszont marad, és ez a lényeg.
– Picit kanyarodjunk még vissza az olimpiára. Benedek Tibor Rio után azt mondta, ő abban biztosan hibázott, hogy a negyeddöntőben nem tudta eléggé felhergelni a játékosokat Montenegró ellen. Ön is látott motivációs problémát?
– Kívülről könnyű okoskodni, ezt én nem teszem. Ahhoz együtt kell élni a csapattal, hogy pontosan fel lehessen tárni a problémát. Az első percekben úgy vettem észre, hogy tényleg nagyobb volt a tűz az ellenfélben, szóval egyetértek Tibor önkritikájával. Ahogy a lelátóról láttam, a tűz, amely egy ilyen meccs megnyeréséhez kell, csak a térfélcsere után lobbant fel nálunk, és ezért jutott tovább a szerintem gyengébb csapat.
– Rio után a fél válogatottat megszólaltatták a Montenegró-meccsről, de egyik játékos sem tudta megfejteni, mi lehetett a kudarc oka. Ez is probléma?
– Azon a mérkőzésen volt egy jó csapat, amely a második félidőben mutatta meg valós tudását, és volt egy akaratos, amely az elejétől hatalmas erővel küzdött. A meccs alakulása a magyar csapaton állt: amíg rosszul játszottunk, Montenegró érvényesült, amint feljavultunk, már nem. Rettentő nehéz dolog ez: négy évig készülsz, és tudod, hogy egy negyeddöntőn áll minden. Ha nyersz, éremért játszhatsz, ha nem, elbuktál. Hogy más sportágból hozzak példát: a norvég női és a francia férfi-kéziválogatott két olimpiai arannyal a zsebében érkezett Rióba. És ugyanennyivel ment haza – pedig egyik sem volt rossz csapat. Ahhoz hogy hárommal térjenek haza, zsinórban a harmadik negyeddöntőt, elődöntőt és döntőt is meg kellett volna nyerni. Nem tudták. Mert nagyon nehéz.
– A Varga testvérek játékáról mi volt a véleménye Rióban? A korábbi és a jelenlegi csapatkapitányról van szó.
– Teljesen biztos, hogy több van bennük, ez látszott, de annak okát, hogy miért nem teljesítettek jobban, csak a stáb tudná megmondani. Sajnálatos, hogy így történt.
– Benedek Tibor jövőjét hogy látja? Jövő szombaton mindenképp eldől a kérdés.
– Az új elnökség dönt erről. Tibor szerződése az év végéig szól. A szerződésben rögzített elvárás a világversenyeken elért elődöntő, de amikor Tibor hatodik lett a tavalyi vb-n a férfiakkal, az elnökség nem szeretett volna változtatni, mivel a legjobb tudása szerint dolgozott.
– Ha a mostani elnökségnek kellene dönteni az ön vezetésével, mit mondana?
– Ha kellene foglalkoznom a kérdéssel, foglalkoznék, de mivel nem kell, mert az új elnökség dönt majd, nem foglalkozom.
– Tiszta sor. Térjünk át egy sportszakmai kérdésre. A szövetség szakmai testülete Rio után összeült, és két fontos hiányosságról is szót ejtett. Az egyik, hogy az erősebb vízilabdás nemzetektől eltérően idehaza az edzők nem fordítanak kiemelt figyelmet arra, hogy a játékosoknak fejlesszék a „színészi képességeit” a vízben, vagyis hogy egy szabálytalanságot érzékletesebben adjanak pólósaink a bíró tudtára. A másik, hogy Magyarországon teljesen leállt a bekkek képzése. Hogy látja, ezek valós problémafelvetések?
– Nem hiszem, hogy kellene tanítanunk a színészkedést.
Volt olyan olimpiai bajnokom, aki tudott színészkedni, de nem tudom, hogy edző tanította ezt neki, vagy elleste. Én magam lenézem azokat az ellenfeleket, akik színészkednek.
Az a színészkedés, amikor az ellenfél hozzád sem ér, gusztustalan. Az, amikor történt szabálytalanság, és a játékos azért mutatja ezt a kelleténél jobban, hogy a bíró biztosan észre is vegye, ötven százalékig elfogadható, mert a játékvezető így biztosabban lefújja az egyébként nyilvánvaló faultot. Én legfeljebb olyan tanácsot adtam a játékosaimnak, hogy kivédekezett emberhátrány után „mutassuk” a támadószabálytalanságot, mert a bíró ilyenkor automatikusan a védekező csapatot szokta már inkább segíteni. De ez nem színészkedés. A bekkek képzése: az utánpótlástrénerek nem szoktak külön foglalkozni az állóbekkek munkájával, mert ezen a poszton mindenkinek jól kell tudni játszania, bárki kerülhet oda egy meccs alatt. Kiss Gergőt én a válogatottban tanítottam meg normálisan bekkelni, mert korábban vagy egyből kiállították a centerről, vagy szórták róla a gólokat. Más válogatott játékost szintén képeztem, amikor bekerült a keretbe. Ha én erre képes voltam egy felnőtt játékossal, ráadásul a válogatottban, akkor az edzőknek a hétköznapokon ez a tennivalójuk. Általánosan precízebben működő tehetséggondozásra van inkább szükség, én így látom.
– A visszavonult Kis Gábor helyét ki foglalhatja el Hárai Balázs mellett a válogatott centerposztján?
– Sok jó center van idehaza, Bedő Krisztián vagy Tóth Márton remekül játszott például a legutóbbi Eger–Fradin. De nem akarok külön bárkit is kiemelni, jó néhány játékosnak van erre esélye.
– Vasárnap Biros-gála, visszavonul a korábbi világklasszis. Mi az első emléke, ami beugrik, ha azt mondom: Biros Péter?
– Amikor elszakadt a combizma, és nem tudta folytatni a játékot a pekingi olimpiai döntőben. Az első két negyedben három gólt lőtt.
Amikor kijött a partra, megkérdeztem tőle még egyszer: biztos, hogy nem tudsz játszani? Ez volt a válasza: „sajnos nem. De ha le kell tépni az egyik amerikainak a fejét, akkor visszamegyek…” Szóval ez volt a Peti.
Vannak játékosok, akiket csak a komoly tétmeccsek inspirálnak, a többi púp a hátukon. Ő nem ilyen volt. Egyesek azon csodálkoztak, hogy tud egy bajnoki döntőben ilyen lazán csillogni, én inkább azon, hogy aki ilyenekre képes, az hogy tud komolyan venni egy találkozót tízgólos előnynél.
– Származhatott abból előnye a medencében, hogy kézilabdásként kezdte?
– Ezt nem tudom, nem értek a kézilabdához. Abból viszont biztosan, hogy úszóként indult, és utána kezdett pólózni. Szerencséje, hogy remekül úszott. A másik szerencséje az, hogy nagyon kicsi a fajsúlya, így átlagos lábtempóval sokkal magasabbra ki tud emelkedni a vízből, mint a többiek. A lövőmozdulatai szintén nagyszerűek, ami szintén adottság. A medencés sportágakhoz teljesen más típusú ízületi felépítésre van szükség, ezért úgy gondolom, Biros más sportban nem lett volna olyan sikeres, mint a pólóban. Vízilabdára született. De a döntő mindig a feje volt. Nagyon nyugodt volt, a kudarcélményeket is remekül kezelte. Fordulópontot jelentett, hogy válogatott lett, mert 21 éves korában a határán volt, hogy abbahagyja a pólót, a klubjában nem voltak sikerélményei.
– Volt valaha olyan vitájuk, amely nyomot hagyott volna önben vagy benne?
– Nem emlékszem ilyenre. Olyan volt, hogy valamiért figyelmeztetni kellett őt is, ahogy bárki mást. A kapcsolatunk a kölcsönös tiszteletre és bizalomra épült, ez pedig bármilyen, normális hangvételű vitát elbírt.
– Kellett őt egyáltalán motiválni? Volt, hogy meg kellett mosni a fejét?
– Volt egy eset, amikor nem éreztem benne azt az alázatot, amely szükséges lett volna a válogatottsághoz, ezért kihagytam a keretből jó néhány hónapra a kapitányságom elején. Megkérdeztem a pályabeosztást az Újpestnél, ahol akkoriban játszott, és úgy kértem az edzésidőt a medencében, hogy amikor az újpestiek edzésének vége, mi jöjjünk a válogatottal. A cél az volt, hogy szembesüljön azzal: amikor ő épp felveszi a lila-fehér köpenyt, mi épp levesszük a piros-fehér-zöldet.
– Számított rá, hogy rossz néven fogja venni?
– Pont nem érdekelt. Biztos vagyok benne, hogy nem volt kellemes érzés, de abban is biztos vagyok, hogy motiválta a helyzet.
– Azért volt benne rizikó, hogy rosszul sülhet el a dolog.
– Ha rosszul sült volna el, nem is lett volna szükség a játékára soha többet a válogatottban. Nem sülhetett el rosszul. Végül elértem vele a célomat, biztos vagyok abban, hogy ő ezért hálás.
