Csütörtökön elkezdődött a Momentum Mozgalom aláírásgyűjtése a budapesti olimpiával kapcsolatos népszavazásról. Nem tudni, lesz-e belőle referendum, azt meg még annyira sem sejteni most még, hogy mekkora valós esélye lehet Budapestnek Párizs és Los Angeles mellett. Miközben megy a matek, a WMN kétszeres paralimpiai bajnok szerzője elgondolkodik, milyen országot szeretne, milyen várost, milyen olimpiát.
„2017 van. Az év, amelyben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (egész pontosan szeptember 13-án) Limában kihirdeti, melyik város ad majd otthont a 2024-es nyári játékoknak, azaz az olimpiának és a paralimpiának. Három város van még versenyben: Párizs, Los Angeles és Budapest. 2015-ben kezdődött el a pályázati folyamat: Róma és Hamburg visszalépett. A pályázat három részből áll, az első két körön már túl vagyunk, februárban kell leadniuk a városoknak a harmadik anyagot, majd nyáron a NOB helyszíni szemlét tart, ősszel pedig megszületik a döntés”, ismerteti írása elején a legfontosabb tudnivalókat Pásztory Dóra, folytatva, „az az ország rendezheti meg, amelyik meg tudja győzni a 95 tagot, hogy rá szavazzon”. Szerinte még az is megtörténhet, hogy egyszer csak abban a helyzetben találjuk magunkat: meg kell rendeznünk a világ legnagyobb sporteseményét.
Pásztory 2005-ben csatlakozott a balliberális elit által gründolt Budapesti Olimpiai Mozgalomhoz. Nagyon akart hinni benne, „annak a sok tiszteletre méltó, hiteles embernek, aki azt állította, hogy ez valami igazán jó dolog lehet”. Aztán rájött, hogy „az olimpia eszméjénél és varázsánál a demokrácia eszméje és a becsület értéke sokkal fontosabb” számára. A sportoló tehát nem olimpiaellenes, mindig vágyni fog arra, hogy egy magyar olimpia részese lehessen.
„A korrupció, a hazugság, a társadalmi egyenlőtlenség és az önkényuralmi hatalomgyakorlás ellen viszont minden porcikám tiltakozik”
– írja Pásztory Dóra.
„Honnan tudnám én, egyszeri bölcsész (és kétszeres paralimpiai bajnok) eldönteni, hogy gazdaságilag megéri-e olimpiát rendezni? Az egyik, számomra hiteles szakember ezt állítja, a másik pedig amazt. Az egyik a táblázat egyik oszlopára mutogat (lelkesen), a másik egy másik oszlopra (rémülten). Mennyivel egyszerűbb lenne, ha ezek az emberek leülnének egy asztalhoz, és vitáznának egyet kulturáltan, ami alapján – laikusként – én is el tudnám dönteni, hogy ez nekem megéri-e vagy sem?” – teszi fel a sokakat foglalkoztató kérdést.
Mint írja, egy ekkora esemény megrendezése több millió ember életét és hétköznapjait érinti. „Nemcsak akkor, amikor a költségvetés tervezésekor nem az egyik, hanem a másik rubrikába kerülnek a milliárdok, hanem akkor is, amikor
nem tudnak kilépni a házukból, mert fel van túrva az egész utca, nem jutnak el a munkahelyükre, mert le vannak zárva a tömegközlekedési útvonalak vagy akkor, amikor órákat állnak a dugóban az építkezések miatt. Nem hetekig vagy hónapokig. Évekig.
Ezek csak apró, talán a legközvetlenebb hatásai egy ilyen megaprojektnek.”
Szerinte ha akarjuk, miközben tisztában vagyunk ennek minden nehézségével, akkor csináljuk, rendezzünk olimpiát, de erről ne egy szűk, kiválasztott elit döntsön, amelynek személyes érdeke fűződik hozzá, hanem azok az emberek, akik egymásra fogják pakolni a téglákat, akiknek éveken keresztül át kell szervezniük a mindennapjaikat, hogy élni tudjanak egy nehezen élhető városban.
Úgy gondolja, „ha nincs meg a felkészüléshez szükséges infrastruktúra, akkor bizony erős hátrányból indulunk. És a győzelem vagy a bukás generációk sorsát fogja meghatározni, amiért felelősséggel tartozunk mindannyian. Az olimpiai projekt nem 2024-ig tart, mert utána több évtizeden keresztül érződik a hatása”. Szerinte ha úgy rendezünk olimpiát, hogy nem transzparens, mindenki számára elérhető, ellenőrizhető és számonkérhető minden egyes döntés, mindegy egyes forint, elköltött EU-s támogatás, akkor
„ez nem más, mint egy újabb gigantikus lopási projekt,
ennek pedig nem kellene így lennie, hiszen lehetne ez egy sikertörténet, amikor tényleg fejlődik, gyarapszik tőle az ország, a főváros, a különböző régiók és a társadalom. De ennek a fejlődésnek már most látni kellene a jeleit, amire érdemes alapozni egy ekkora beruházást”.
Pásztory 2017 elején nem lát mást, mint
„hazug vezetőket, csalást és lopást a legkisebb üzlettől a legnagyobbig, valamint az ebből fakadó teljes bizalmatlanságot;
a társadalomban pedig tájékozatlanságot, frusztrációt, egyre növekvő szakadékot a nyomor és a jólét között, egyre kevesebb nyitottságot, elfogadást és közösségben való gondolkodást”. Nem tartja magát olimpiaellenesnek, és őszintén drukkol, hogy Magyarország egyszer egy olyan hely legyen, amely otthont tud adni a sport legnagyobb ünnepének, de úgy érzi, Magyarország jelenleg nem ilyen hely.
