Mizsér Attila: Mást tanít a politika, mint a sport

Az olimpiai pályázat sportigazgatója szerint méltatlan kikerülni egy népszavazást.

– Az újonnan előállt helyzetben mi lesz a nonprofit zrt.-vel? Szélnek ereszti a kormány?
– Megoldandó ez a kérdés, pillanatnyilag hitelesen és kompetensen nem tudok nyilatkozni. Ami biztosan megtörténik, hogy a pályázati munka során felhalmozódott tudásbázist és diplomáciai sikert, amit a nemzetközi sportszövetségekkel kapcsolatos tárgyalások során arattunk, nem fogjuk veszni hagyni. Az utómunkák fontosak ahhoz, hogy a mostani helyzetből is profitáljon Budapest és az ország.

– Mi lesz önnel? Az olimpiai pályázatnak vége van.
– Ezeket az említett pontokat gyűjtjük össze. Mondok konkrét példákat: feltérképeztük a hazai sportszövetségek kapcsolati hálóját, működési struktúráját, beleértve a MOB-ot és a sportállamtitkárságot is. Hogy magának a Budapest 2024-nek lesz-e ebben szerepe, ezt nem tudom, nem mi döntünk róla.

– A főnökök? Kik?
– Ez a cég 50 százalékban a fővárosé, 50 százalékban a Magyar Olimpiai Bizottságé volt. Vagyis még mindig. Az ő érdekük is, hogy hasznosuljon minden, amit tudunk.

– Megkérdezték önt a pályázat visszavonása előtt, hogy mi lenne a helyes döntés?
– Nem. Én váltig állítom, hogy megfordítható, megnyerhető ügy lett volna, és Magyarország egésze nyert volna.

– Nem érezte magát átverve a pályázat visszavonásakor, hogy azok állnak ki az ügy mögül, 266 ezer aláírás hírére gombnyomásra, akik egész addig a rendezés mögött álltak?
– Dehogynem!

Ez nekem fáj! Naná! És még jó ideig fájni fog. Igazából az a szomorú számomra, hogy megint a politika oltárán elvérzett egy olimpiai lehetőség. A politika övön aluli ütést mért az egész mozgalomra.

1920-ban egyszer már elszenvedtük ezt. Azt mondták a politikai ellenségeink, hogy „ti ne gyertek az olimpiára”. 1984-ben azt mondták a politikai „barátaink”, hogy „mi nem megyünk, ne menjetek ti se”. Most meg önmagunkat vertük meg. Borzasztó! Kemény Dénes szólt volna ilyet a fiúknak? Szó sincs erről!

– Hol van az az egyetlen pont ahol elveszett az ügy?
– Megint öttusa-analógiával jövök. Voltak erősségeink, Fábián László vívása, Martinek János fizikai számai és az én lövészetem. Aztán voltak gyengék is. Most már látjuk, a hazai kommunikáció lehetett volna jobb. Volt társadalmi párbeszéd, nagyon jó rendezvények, de főleg a kezdeti fázisban ezek alig érdekeltek valakit, nem tűnt izgalmasnak a téma. Érdemes lesz majd megvizsgálni, hogy hol nem figyeltünk eléggé, hogy hol kellett volna hamarabb kapcsolni. És ez nem csak az olimpiai pályázatra vonatkozik és nem csak a Budapest 2024-re.

– Meséljen az eddigi munkájáról, arról, ami most – úgy látszik – véget ér! Egy időben sokat szerepelt a sajtóban a Gellért-hegy tetején egy irodában ülő sportdiplomataként.
– Mennyi időnk van?

– Van.
– Az egyik legerősebb pontja volt az egész pályázati folyamatnak az az időszak. 28 nemzetközi sportszövetségből 22 mondott igent a hívásunkra, hogy nézzük meg együtt a leendő helyszíneket. Átnéztük együtt a terveinket, és beszéltünk együtt az egyes sportágak magyarországi helyzetéről. A Citadellának az volt a szerepe ebben, hogy a városnak egy olyan pontja, amelyről valamennyi helyszín látszik az Óbudai-szigettől a Városligeten és az Arénán át Csepelig, szabad szemmel. A lábuk előtt hevert a budapesti olimpiai helyszíncsoportok összessége. Ilyet nem tud produkálni sem Párizs, sem Los Angeles. Az olimpiával egy olyan élményt tudtunk volna nyújtani a világnak 2024-ben, hogy egész Budapest egy nagy fesztiválváros lett volna.

– Miket kérdeztek ezek a sportvezetők?
– A közlekedés érdekelte őket a legjobban, illetve hogy a Dunát mennyire vonjuk bele. A látványtervekkel érthetővé és kézzelfoghatóvá tudtuk tenni ezt. Párizs és Los Angeles is biztosan remek házigazda lenne, nagy tapasztalattal, gazdag sportmúlttal, de ilyet, amilyet mi tudunk, ők nem. És ezt az idelátogatók „megvették”, hitelesek voltunk, összhangban a város meglévő „csapásirányával”, amit a Budapest 2030 hosszú távú fejlesztési program testesít meg. Ebben a koncepcióban valósult volna meg a promenád a Duna partján, és sok minden más. Az olimpia felgyorsította volna az egészet. Az idelátogató sportvezetők emlékeztek még a pozitív sztorikra Londonról és Rióról is, csak a negatívumokra az emberek fogékonyabbak.

– Itt voltak önnél a tekvondósok és a tollaslabdázók is. Nekik mit lehetett ajánlani?
– Ezek a sportágak különösen fontosak abból a szempontból is, hogy ha a későbbi olimpiákon, mondjuk 2032-ben sok érmet akarunk szerezni, ezekben előrébb kell lépni. A sportvezetőket emellett az is érdekelte, hogy milyen társadalmi kontextusban gondolkodunk. Nézze! Épül egy pályakerékpáros stadion Óbudán.

– Ennek a szükségességéről győzzön meg! Nem voltunk soha pályakerékpáros nagyhatalom...
– Tizennyolc érmet lehet nyerni a velodromban. Azt pedig számos példa mutatja, hogy ahol velodrom épül, ott robban a kerékpársport és meglepő módon a többi szakág is.

Ha fent akarjuk tartani a magyar olimpiai hagyományokat, és nem akarunk úgy járni, hogy 2032-ben már csak nyolc érmünk van, és ebből csak kettő arany, akkor a kerékpársport, az evezősport vagy a lövészet terén komoly fejlődésre van szükség, rengeteg érem gazdára talál.

Magyarország jelenleg a csapatsportokra koncentrál, ami helyes, de kézilabdában és kosárlabdában is csak egy-egy aranyérem nyerhető. Mivel nem lesz olimpia, kevesebb forrás is jut az egyes sportágak fejlesztésére.

– Mi lesz a fejlesztésekkel?
– Mivel az olimpia „vizsgakényszere” elmúlt, most a politikai napi belharcok áldozatává válhatnak. Remélem, nem így lesz, ami a sportinfrastruktúra részét illeti. Az embereknek át kell adni a sport erejét, hogy tanuljanak belőle, vigyék magukkal. A bankszakmában én is a sport miatt tudtam eredményes vezető lenni. Most egy másik „realitás” van.

– Segítsen eltájékozódni! A Budapesti Olimpiáért Mozgalom az aláírásgyűjtést követő hátraarc után azonnal megváltoztatta a facebookos borítóképét 2024-ről 2028-ra, Lázár János viszont, a kormány legfontosabb minisztere bejelentette, hogy most egy ideig lekerül a napirendről az olimpiai pályázat. Mi lesz 2028-cal?

– Hogy Budapesten legyen olimpia, azt nem szabad feladni. Amiket említ, azokról azt gondolom, mind hirtelen reagálások. Nem kérdés, hogy pályáznunk kell a jövőben. Hogy mikor, az akkor dől el, ha nagyon sok kérdést tisztáztunk, és új alapok vannak.

– Milyenek?
– Ha elvégeztük a „hagyatéki” munkát, beszélni fogunk róla. Meg kell alkotni a forgatókönyvet. Azt gondolom, semmilyen nyilatkozattal nincsen baj, mindenki a saját szempontjából ítéli meg a dolgokat. A sportban azt is megtanultam, hogy ha van egy sokszínű csapatod, abban óriási erő rejlik. Nem az a baj, hogy a másik ember máshogy gondolkodik, hanem hogy ezt nem tudjuk kezelni, nem tudjuk kiaknázni a feszültségekben rejlő energiákat. Néha van, hogy az ember nem találja a megoldást.

A demotiváltságon és hasonlókon úrrá lehet lenni, csak ez valahogy nincs benne a magyar ember gondolkodási kultúrájában. Szerintem ennek kéne terjednie, és nem annak, hogy egymásra mutogatunk, és hárítjuk a felelősséget.

– Az utóbbi időszak vitái során megismerte az olimpiaellenes oldal érveit az egészségügy és az oktatás állapotával kapcsolatban, a korrupcióról vagy az átláthatatlan pénzköltésekről, legfrissebben a Dagály-uszoda költségeinek elszállásával találkozhatott retorikai elemként. Hogyan tudna hatni az efféle állásponton lévő emberekre? Hogyan venné fel a harcot?
– Egyrészt én ezt az egészet nem harcnak tekintem. Az embereknek érdemes lett volna sokkal többet hallani a pozitív történetekről, mert mint mondtam, rengeteg ilyen van. Az embereket el kell látni információval, hogy értsék meg a másik oldalt.

Sokan saját félelmeik áldozataivá váltak.

– A korrupció csak félelem volna?
– Mindenki csak fél tőle, de senki nem tesz javaslatot ellene. Itt az olimpia, itt az alkalom rá! Ha nincs olimpia, mi lesz a korrupcióval? Megnyugodtunk, hogy nem lesz olimpia? Ettől még kezdeni kell vele valamit, nem? Látjuk, hol állunk ezzel kapcsolatban a ranglistán, változtatni kell rajta. Korrupcióellenes bizottságot én sosem csináltam, de ha megvan, kinek a dolga ez, akkor eldönti, hogy közjogi méltóságokat, politikai pártokat, számviteli szakembereket delegál bele, nem pedig riogat, aztán polarizálódunk.

– Egészségügy?
– Nagyon sarkosan jelenítették meg az ellenzők, és kórházépítésről beszéltek. A kórház a rehabilitáció, a sport a prevenció intézménye. A kettőt együtt kell nézni. Hogyan akarjuk vizsgálni a társadalombiztosítási egyenlegünket, ha nem akarunk a megelőzéssel foglalkozni? Szomorú volt azt hallgatni, amilyen polarizáltan az emberek gondolkodnak, ezen kellene változtatni.

– Oktatás?
– Az olimpiai falu egy egyetemi, főiskolai kampusz lett volna az olimpia után. Az infrastruktúrafejlesztés körülbelül 100 ezer új munkahelyet teremtett volna a következő hét évben az építőipar, a turizmus és a vendéglátás területén. A továbbgyűrűző hatások miatt pedig minden ágazat profitált volna, amikről az ellenzők beszéltek.

– Ennek az elmagyarázásával mintha nem sokat foglalkoztak volna kormányoldalon...
– Közgazdászok is csak részben fogalmaztak felelősen a kapcsolódó viták során. Persze ők is emberből vannak, miért ne beszéltek volna a kockázatokról? De önmagában azt mondani, hogy ennyi vagy annyi milliárd, azzal csak rémisztgetni lehet, ha nincsenek a számok kontextusba helyezve. Nem érkeztek javaslatok arra sem, hogy a költségvetésbe milyen fékeket és hogyan építsenek be, miközben erre mindenki nyitott volt. És azért azt ne feledjük, hogy az olimpiai törvényt 84 százalék támogatta a parlamentben, a Fővárosi Közgyűlés pedig 93 százalékos többséggel állt mellé. De a politika már csak ilyen. A sportból kéne kicsit több, a politikából kevesebb.

– A pályázat kútba esésének nem lehetett közvetlen oka az, hogy túldiszponálták magukat a politikai figurák?
– De igen.

A politika padlóra küldte az olimpiai mozgalmat,

és ez azért fáj nekem, mert mi magunk vertük meg önmagunkat, nem külső erők.

– Most már Los Angelesnek szurkolunk? Ha Párizs rendezve 2024-ben olimpiát, aligha lesz a következő játékok is az öreg kontinensen, hacsak nem mond le a NOB a kvázi vetésforgóról, látva azt, hogy szinte „visszalépési versenyt” hirdethetnének...
– Mind a két városról azt gondolom, hogy alkalmas rendező lenne, de ha mi arra spekulálunk, hogy 2028-ban miként lenne nagyobb esélyünk rendezni, azt gondolom, Los Angelesé kellene hogy legyen a \'24-es olimpia. A NOB eltökélt szándéka, hogy a világ minden részén élvezzék ezt a csodát.

– Már érintettük a kérdést: megrekedhet a beígért sportinfrastruktúra-fejlesztés, illetve nevesítve a Kemény Ferenc Program? A Fővárosi Közgyűlés szerdán egy, a kormány és Budapest közti későbbi egyeztetés tárgyává tette azt, amiről korábban már döntés született. Komoly visszakozás látszik.
– Ha a politika kereszttüzébe kerül „vissza” ez a fajta fejlődési lehetőség, és nincs egy, a pártok hétköznapjain felül álló eszme, ami kicsit a cinizmusunkból is kirángathatna minket végre, azért kár volna. Az olimpiai hagyomány egy akkora kincs, kulturális és szellemi értelemben is, hogy ezt fenn kell tartani. Ehhez kellenek a létesítmények, hogy ezen keresztül tovább fejlődhessen a nemzeti identitás. Radikálisan nő az olimpián érmet szerző nemzetek száma, és ha meg akarjuk őrizni a szerepünket, akkor ezek kellenek. A másik aspektus, hogy a gyerekeink és az unokáink nőjenek föl egészségesen.

– Egy 55 ezres atlétikai stadionban?
– Amit aztán 15 ezresre bontanak vissza. Ide lehet hívni bele egyrészt például egy atlétikai Golden League-versenyt vagy egy ifjúsági atlétikai vb-t, kulturális és más közösségi rendezvényekre is hasznosítható. Minden megtérül hosszú távon. Az emberek túlzottan megijedtek valamitől, amitől nem kellett volna. Legközelebb majd máshogy lesz.

– Fogja javasolni a 2028-as pályázást?
– Minden ilyen kezdeményezést támogatni fogok.