Baji Balázs csúcsainak nyomában: mitől lettünk ilyen jók gáton?

Az edző elmeséli, olyan volt, mint Minarik Ede, így fedezte fel Kiss Dánielt, az első fecskét.

A prágai csak az egyik volt az idei rekordok között, a csúcsok között a csúcsot eddig a július eleji székesfehérvári futás jelentette: a 13,15 másodperc már nemcsak európai, hanem a világszínvonalú eredmény. Olyan, amellyel akár érmet is lehet nyerni a pénteken kezdődő londoni világbajnokságon.

„Leképezzük, mi vár ránk Londonban, hiszen délelőtt, este, majd a következő este lesznek a futások, az elődöntő és a döntő között egy nap telik el – mondja ifjabb Tomhauser István edző. – Korábban az elődöntő és a döntő közel volt egymáshoz, a kettő között nem engedtek le a gátasok, de így komplett új bemelegítést kell végeznünk másnap is. Fárasztó két nap vár ránk, ha döntős lesz Balázs. Már csak azért is, mert általában háromnaponta tudunk intenzíven edzeni, a helyes technika és a gyorsaság szempontjából legalább ennyi idő kell, hogy kipihenje magát.

Sőt, egy-egy extra futás, országos csúcs után még ez is kevés, mert fáradt az idegrendszere. A gátfutás szétszedi az embert.”

Mi most azért érkeztünk, hogy megtudjuk, miért éppen 110 méteres gátfutásban törtünk be a nemzetközi mezőnybe, amelyet Kiss Dániel, majd Baji Balázs Európa-bajnoki érmei jeleznek. Honnan jött az a tudás – látszólag előzmények nélkül –, amellyel edzőjük, ifjabb Tomhauser István segíteni tudta és tudja őket? Mintha a semmiből született volna. 

„Nekem sportolóként és főiskolásként Bakos György futásai adtak impulzust, fantasztikus élményt jelentettek. Az álmom az volt, hogy edzőként ilyen szintű versenyzőket képezzek – idézi fel a szakember a nyolcvanas évek magyar klasszisát. – Én mindent csináltam atlétaként, de nem voltam komoly élversenyző, az edzői alapokat viszont édesapámtól kaptam. Olyan speciális műhely nem volt annak idején az Ikaruson, mint Oros Ferencnél, Bakos György edzőjénél, ami hátrányt jelentett, de igyekeztem előnyt kovácsolni belőle. A műhelyek ugyanis hajlamosak arra, hogy hosszú távon ragaszkodjanak bizonyos edzéselvekhez, nehezen változtassanak a berögződéseken, nekem viszont nem voltak ilyen béklyóim, sztereotípiáim. Nagyon nyitottan kellett mindenhez hozzáállnom, hogy tanuljak, így jutottam el idáig. Egy szinten túl persze kérdés, hogy szabad-e változtatni a módszereken, kockáztatni, hiszen veszíthet is vele az ember, ha a kísérletezőkedv megmarad.”

A szakember édesapja, idősebb Tomhauser István ma, hetvennyolc évesen is aktív atlétaedző. A hetvenes években

az Ikarus gyár dolgozójaként alapította a vállalati egyesület szakosztályát, feleségével és fiával gazolta ki az elhanyagolt Bátony utcai pályát, hogy az első edzést megtarthassa.

Egyik tanítványából, Kovács Péterből a XVI. kerület polgármestere lett, a segítségével néhány éve itt épült meg Magyarország egyik legszebb és legmodernebb atlétikai központja. Itt nőtte ki magát az ismeretlenségből Kiss Dániel a 2000-es évek második felében.

„Engem Dani vitt el a jó irányba – folytatja a történetet ifjabb Tomhauser István. – Az Ikarus akkor még kis klub volt, nem úgy, mint ma, amikor már országosan jegyzik. Kicsit olyan voltam, mint Minarik Ede, mindennel foglalkoztam, néztem, hogy kinek mihez van tehetsége. Ezt érdemes már akkor észrevenni, amikor más még nem is gondolja. Síkfutásban a nemzetközi szinthez irtózatosan jó eredmények kellenek, azzal a végsebességgel viszont, ami ott közepesnek számít, technikai számokban, gátfutásban vagy távolugrásban ki lehet emelkedni a mezőnyből. Éppen ezért gáton két-három fehér bőrű futó is simán ott lehet egy világverseny döntőjében, hiszen a technika nem függ a bőrszíntől, az a lényeg, hogy időben elsajátítsa a versenyző.”

Amikor Baji Balázs az állatorvosi egyetem miatt Budapestre jött, békéscsabai edzőjének, Medovarszki Jánosnak két opciója volt. Oros Ferenc edzőként már a pályafutása vége felé járt, Kiss Dani viszont feljövőben volt, 2006-ban Európa-bajnoki döntőben szerepelt, a virágkora előtt állt.

„Dani magával ragadó ember, karakteres, tele energiával – fűzi hozzá a társalgásunkba bekapcsolódó Baji Balázs. – Nagyon jólesett, ahogy fogadott, így amikor Pestre kerültem, egy idegen városba, semmi szorongás nem volt bennem. Nem mások hatására lettem korábban gátfutó, bár motivált, amikor láttam az atlétikai magazinban Csillag Leventét, aki Dani előtt a magyar csúcsot tartotta.

Azt gondoltam, milyen vagány, én fényévekre vagyok tőle, sosem leszek ilyen jó, bár nagyon szeretnék az lenni. Amikor sikerült, elmaradt a katarzis, nem változott meg a világ.”

A Tomhauser család tagjai és tanítványaik viszont megváltoztatják maguk körül a világot. Kiss Dánielnek és Baji Balázsnak lesznek követőik, a nyomukban magas kultúrája alakulhat ki itthon a gátfutásnak. 

„Nagyon személyfüggő az, hogy lesz-e folytatás, de jó esély van rá. Amikor Dani fiatal volt, még messze nem voltak olyan lehetőségek, mint manapság, Eb-döntősként sem jutottak neki olyan edzőtáborozások, amelyek egy mostani fiatalnak járnak. Az a túlélés időszaka volt, sokan hátat fordítottak az atlétikának – utal a tréner egyebek között a 2004-es, athéni olimpia magyar doppingbotrányának következményeire. – Pars Krisztián londoni aranyérme viszont új lökést adott. Kiemelt sportág lett a miénk, ma már egy gátfutóprogram keretében szervezett körülmények között figyelhetünk tizenöt-tizenhat éves gyerekeket. Edzőtáborokban együtt futhatnak Balázzsal és a jelenlegi legjobb gátasokkal, lendületet kapnak tőlük, a tudás átragad rájuk, nem legendákból ismerik a nemzetközi szintű versenyzőket. Az edzőik is részt vesznek a programban, a szisztémát, a módszereket tálcán kapják, így nem jutnak zsákutcába. Húsz-huszonöt versenyző már tagja ennek a rendszernek az ország minden zugából, egyre valószínűbb, hogy egy tehetség nem vész el.”

„Korábban csak egy-két futó ütötte meg a nemzetközi szintet, a többiek utánuk kullogtak – teszi hozzá Baji Balázs. – Most a hazai ifjúsági és juniorversenyeken már küzdeni kell a dobogóért, megy a rivalizálás, hogy ki jusson ki a világversenyekre, minőségben és mennyiségben is látható a fejlődés.

De legalább két-három év kell az átálláshoz a felnőttek között, hiszen a korosztályos versenyeken 91, majd a 99 centiméter magas gátakon futnak, a felnőtteknél viszont 107 centisek a gátak.”

„Türelmesnek kell lennünk a tehetségeinkkel, és jól sáfárkodnunk velük, hogy ki tudják futni magukat” – folytatja az edző, aki felettébb haladóan gondolkozik az utánpótlásról. Ezzel szembemegy az árral, az egyre korábbi specializációval, amely korai kiégéshez vezet. „Kis nemzet vagyunk, rengeteg sportág akarja a gyereket, és fontos, hogy színes legyen az életük. Nem véletlen, hogy a 11 éven aluliaknak csak heti két edzést tartunk, az U13-as korosztálynak is csak heti hármat, hogy legyen mellette magánéletük is a kisebbeknek. Időként hagyni kell őket futballozni, ha pedig hívják őket, menjenek el az iskolai csapattal kosárlabdázni, kézilabdázni. Balázsnak köszönhetően közben egyre több szülő felfigyel az atlétikára.”

A bemelegítés elejétől, a pillanattól, amikor Baji Balázs felfedezi a róla szóló gyerekrajzot, két óra telik el addig, mire az edzés a lényegéhez eljut. Ahhoz a néhány másodperchez, amíg végigfutja egyetlenegyszer, versenyhelyzetet szimulálva, tiszta erőből a távot. Előtte nyújtógyakorlatok, szökdelések, könnyű futások órákon át, alig 13 másodpercért.

Hogy tökéletes, felejthetetlen 13 másodperc legyen belőle, akár már Londonban is.